Karót nyelt, fegyelmezett társaság sokasodik a végtelen szántóföldön. Tavasztól egyre magasabbra nyújtóznak, törzsükön furcsa fegyverekkel. A bajusszal bélelt zöld tokban sok száz sárgásfehér, apró töltény szorul egymáshoz. A napsugártól, esőtől és az éltető földtől nyár végére a szemecskék roppanósra híznak. Az egyik fajtából ínyenc csemege lesz, a másikból takarmány.

 

Mindez akár találós kérdés is lehetne. A reggeli müzlid, a mobiltelefonod borítója, a füzeted készülhet ugyanabból az alapanyagból, és igen, ez – a kukorica! Van belőle emberi étkezésre alkalmas, különböző színű csemegefajta. Még fekete csövű változata is akad. 

 

Napjainkban a legnagyobb termőterületeken termesztett szántóföldi növény a kukorica. Népies nevén tengeri. A neve is elárulja, hogy a tengeren túlról, Amerikából került Európába. Később spanyol és holland kereskedők vitték Afrikába és Ausztráliába is. Az eddig talált legidősebb kukoricamaradványok Mexikó egyik barlangjából kerültek elő, és körülbelül hatezer évesek. 

 

(A folytatás a tavaszi számban olvasható)