Hórihorgas talpa vasárnap délután viszketni kezdett. Leemelte utazóbőröndjét a legfelső polcról, s még aznap elindult. Született nyakigláb, nagyokat lépett, ahogy máskor is. Vidáman ment az orra után. Egyszer csak megnyúlt az arca: váratlanul eltűnt előle az út. Nem vezetett sehová, nem vitt semerre. Az út végén nem volt semmi. Semmi gomolygott, ködlött, szürkéllett, egy nem létező, feneketlen szurdok, partja-nincs szakadék fölött. Nem köd, nem pára, nem füst. Hát akkor? Ez volna a világ vége, kérdezte magától Hórihorgas, s leült. Ült az út végén, lábát a semmibe lógatva. Kár, töprengett, ő legalább kéthetes kalandra gondolt, mikor nekivágott, s még három napja sincs, hogy becsukta maga mögött az ajtót. 

 

– Az a kérdés, hová indultál – bökte oldalba Meliton, a kis medve. 

 

– És te mit keresel itt, ahol a madár se jár?

 

– Madár se? – nézett körbe Meliton. Észre sem vette. Azzal volt elfoglalva, hogy egyszer csak, ukmukfukk, elfogyott az út. Ő is három napja indult, de ő nem a város felől, mint Hórihorgas, hanem a Nyirkás (nyírből, nyárból, akácból álló erdő) árnyas fái közül, ahol lakott. 

 

– Hát ti? – szólalt meg lépésnyire tőlük Bori, aki ebben a pillanatban érkezett a Kockató felől. S ahogy meglátta a „semmit”, összecsapta a kezét:

 

– Mi ez?

 

Bárhonnan jöttek, bárhová igyekeztek innen, ahol a három út összefut, nincs tovább! 

 

(A folytatás a tavaszi számban olvasható)