A dobos a zenész legjobb barátja – tartja a hangszeresek körében elterjedt mondás, mellyel a viccelődő zenekartagok arra céloznak, hogy a dobos nem is zenész, mert nem dallamhangszeren játszik. Ám a magabiztos dobos tarsolyában készen állnak az ellenérvek: mikor diktálja a ritmust, ő a zenekar lelke. Nélküle könnyen elcsúsznának és megkavarodnának az ütemek, felgyorsulna a gitáros, lelassulna a szaxofonos, vagy fordítva. Másodszor: a doboknak is vannak saját dallamaik. Néhány dobfélén, például az afrikai „beszélő dobokon” az emberi beszéd dallamát lehet utánozni. De nem kell ilyen messzire mennünk. A dobos sok időt tölt felszerelése hangolásával, ami azt jelenti, hogy beállítja a dobtestre húzott „bőr” feszességét. A hangzás azonban nemcsak ettől függ, hanem a dobtest alakjától, átmérőjétől, anyagától is. (A dobok többsége fából vagy fémből készül, de egyes kézi dobok teste kerámia).

A könnyűzenében és jazzben használt dobfelszerelést, ezt az óriási, több különálló részből álló hangszert különböző típusú ütőhangszerek alkotják: a mélyebb, basszus hangú tam-ok, a pedállal megszólaltatható lábdob, a különböző vastagságú, rézből vagy bronzból készülő cintányérok, és a magasabb, élesebb hangú pergődob. A pergődob a nevét az aljára szerelt fémsodronyról kapta, mely minden ütésnél fémes, „pergő” hangot ad. A dobosnak így egész hangbirodalom áll rendelkezésére, mellyel történeteket mesélhet, érzéseket mondhat el, vagy kelthet föl: a tamok mély, borús morajlásával vihart idézhet, a lábcin nyitásával és csukásával lélegzést, tengermorajlást, a kísérőtányér finom zengésével komollyá, a pergő harsány, néha rekedtes hangjával vidámmá teheti a zenét.

Nemcsak a könnyű műfajokban, hanem komolyzenei darabokban is alkalmaznak ütőhangszereket, például az óriás-xilofonra hasonlító marimbát, vagy a lábakon álló, terjedelmes üstdobot. Vannak ütőhangszerekre írt darabok, és csak ütőhangszerekből álló zenekarok is.

Felületes szemlélő azt hiheti, könnyű dobolni: nem kell mást tenni, mint csörömpölni meg ütni-vágni, s azt mindenki tud. Persze nem így van: a legnagyobb kihívás, amivel a kezdő dobosnak szembe kell néznie, a „függetlenítés”: hogy az ember minden végtagja külön, egymástól függetlenül mozogjon. Olyan ez, mint amikor egyik kezünkkel a fejünk tetejét simogatjuk, a másikkal pedig a hasunkat ütögetjük. Próbáljátok ki, és meglátjátok, mennyire kell koncentrálnia egy dobosnak.

A dobtanulás ugyanolyan elmélyülést, odafigyelést igényel, mint bármelyik más hangszer. Ráadásul nem árt, ha jók vagyunk matekból, mert néha számolni is kell. Az egyik legegyszerűbb ritmusképlet a 2/4, amikor egy ütemben 2 negyed értékű hang, vagyis tá szól. Felváltva ütünk egyet a lábdobra a pedállal, egyet meg kézzel a pergőre. Ha ez már megy, a jobb kezet is munkára fogjuk: a dobfelszerelés bal oldalán található, lábbal is működtethető cintányérra, a lábcinre nyolcadokat, vagyis ti-ti-ket ütünk. Ezzel minden negyed ütésre két cin hang esik. A jazzkíséret ennél bonyolultabb, mert a jazz-ritmus szinkópákra épül. Nemcsak a tá-k, ti-ti-k, hanem nyújtott (táá), és éles (titi) ritmusok is részt vesznek a játékban. A swing-kíséret ritmusára meg gyakran úgy tanítják a kezdő dobost, hogy ismételgesse magában a „sísapka” szót, amíg ráérez a lüktetésére.        

A dobfelszerelésen kívül különböző kézi dobok állnak a ritmuskészítés szolgálatában. Az egyes országok népzenéiben használt hangszerek születési helyükön kívül is elterjedtek: ilyen például a két kisebb dobból álló indiai tabla, a nagyobb testű afrikai konga, vagy az arab zenében használt darbuka, melynek magas hangját a fémtestre feszített műbőr adja.

De ha visszatérünk saját házunk tájára és körülnézünk például a konyhában, biztosan találunk olyan eszközöket, anyagokat, amelyek alkalmasak lehetnek egy kis ritmizálásra – közben nem árt ügyelnünk, hogy ne kergessük őrületbe a családot: a fakanál-fazék párosításnak nem mindenki örül. Finomabb hangzást érünk el, ha egy fém üdítős dobozt megtöltünk rizzsel vagy száraz lencsével. Ha a doboz nyílását leragasztjuk, rázogathatjuk a hangszert anélkül, hogy kipotyogna a tartalma. Hasonlóan szól, mint a gyárilag készített ritmustojások. A madzagra vagy fémdrótra fűzött fél dióhéjaknak is szép hangjuk van, de nehéz feladat kifúrni a diókat – kérjétek egy felnőtt segítségét! A mackósajtos doboz is remek dobtest lehet: a doboz karimájába két oldalt, egymással szemben fűzzünk két egyforma hosszú madzagot. Az egyik végüket csomózzuk meg a karima belső oldalán, hogy ne tudjanak kicsúszni, a másik végükre kössünk egy-egy fagolyót. Ezután ragasszuk rá a dobozra a fedelét. Ha jobbra-balra forgatjuk a dobozt, a golyók nekiütődnek a „dobtestnek”. Egy kisebb fakanálból vagy néhány hurkapálcából nyelet is készíthetünk, hogy kényelmesebb legyen a fogása.

Ha sikerült minél több ritmushangszert készíteni, már indulhat is a zene-bona!