Sikuta Gusztáv harmincéves volt, amikor 1949-ben első önálló kiállítását rendezte a Fényes Adolf teremben. Ideje volt már, mondhatjuk, hiszen a Képzőművészeti Főiskolát, ahol Szőnyi István tanítványa volt, hét esztendővel korábban elvégezte. Különféle középiskolákban tanított, a főiskola „előszobájának“ tartott Képző- és Iparművészeti Gimnázium tanára is volt. 1947-ben kapcsolódott a Szentendrén alkotó művészekhez, barátság fűzte Korniss Dezsőhöz, de szemlélete, festői iránya Anna Margithoz és Bálint Endréhez is köti (az ő műveikkel is találkozhattál már a Szitakötőben). Sikuta látásmódja persze első ránézésre is jól megkülönböztethető a többi művészétől, hiszen minden jelentős alkotónak vannak jellemző motívumai, sajátos formái – mindenkinek másként működik a képzelete.

 

Nézzük például a kisméretű Késembert! A cím pontosan fedi a látványt. De ki vagy mi ez a „késember?“ Nem meglepő, hogy a valóságban nincs ilyen, hiszen tudjuk: a modern festőművészet sohasem a hétköznapi valóság másolására törekszik. Sikuta képi világának jellemzője, hogy nagyon is valóságos, gyakran egyszerű tárgyakba képzel valami mást, ezúttal késekből formál emberszerű figurát. A különös lény egyik lába sötétszürke, meztelen penge, másik lába fekete, magas sarkú csizmába bújtatott. A késnyélből alakított felső résszel és a háromszögletű fejfedővel határozottan, mondhatni kés-keménységgel szerkesztett az alak. 

 

Nézd meg, mennyi elkülönített mértani forma látható: a sárgára és zöldre tagolt háttér, a fekete és bordó háromszögek – mégis eleven az egész, könnyű elgondolni, hogy a késember mindjárt mozdul. Humoros vagy félelmetes a figura? Esetleg egyszerre mind a kettő?

 

 

(A folytatás a tavaszi számban olvasható)