Kérges volt, és télen is meleg, mint a cipó, de mikor kifeszült, lapáttá keményedett. Mély árkok húzódtak rajta. Mikor közelről nézegettem, elképzeltem, hogy apró katonák hasalnak ezekben a járatokban, mintha lövészárokba bújtak volna. Mikor a hátamon volt, a gerincem átvette a melegét, mintha lift hordaná szét testemben a hőt. Sokszor ráhajtottam az arcomat is, egészen belefért. Nagymamámnak akkora tenyere volt, mint egy férfinak, a sok munkától nőtt meg ennyire. Szerettem a tenyerét, igazából a tenyerét néha jobban szerettem, mint őt magát. Egyszer, éppen náluk voltam, nagypapa a focimeccset nézte, én meg a nagymamával voltam a konyhában, és néztem a hátát, ami most eltakarta a kezét. Beszélgettünk, közben kitett az asztalra egy bögre kakaót, de még túl forró volt, hogy igyam. Egyszer csak megcsörrent a régi, fekete telefon, felugrottam, hogy felvegyem, de levertem a bögrét, a kakaó meg szertefröccsent a konyhában. Nagymamám feljajdult, megperdült, és lekevert egy nagy pofont. Egy pillanatig csak álltam, mert azelőtt sosem ütött meg. Aztán eleredt a könnyem, csak úgy magától. Kiszaladtam a konyhából, mert nem akartam, hogy nagymamám sírni lásson, ő meg ott maradt, és nézett utánam. A tükörben még egy óra múlva is láttam a tenyere nyomát az arcomon. Napokig nem is beszéltem vele, és valahányszor közeledett hozzám, összébb húztam magamat, hiába mondogatta a nagypapám, hogy jól van, azért nem kell tartanod a mamától, nem boszorkány. 

 

 

(A folytatás a téli számban olvasható.)