Szünetekben jártam az iskola folyosóit, elszántan kutatva a legrosszabb gyerek után. A felsősök között volt pár ígéretes példány, akik lökdösődtek és csúnyán beszéltek, némelyikük cigarettázott is. De egyik sem volt igazán rossz, mert nem láttam sötétséget a tekintetükben.
  |
Kricsfalussy Beáta Menő cipők
Mezítláb járni nem mindig kényelmes vagy biztonságos. Az ember készítette tárgyak sorában
így az elsők között jelent meg a cipő. Legősibb alakja a talpra erősített fakéreg vagy bőr volt. Az eddig feltárt legrégebbi lelet i. e. 7–8000 körüli, de biztos, hogy már jóval korábban is használták a cipő valamilyen formáját.
Az éghajlatnak megfelelően találkozunk növényekből font könnyű, nyitott sarukkal vagy zsákszerűen a lábfejre kötözött bőr lábbelikkel. Kifinomultabb viselet az amerikai őslakos indiánok készítette bőrmokaszin. Gyakran hímzéssel díszítették, a kisgyerekek cipőtalpát pedig kilyukasztották, hogy ott távozzanak a rossz szellemek.
A társadalmi különbségek megjelenésével a ruha- és cipőviselet a vagyoni helyzet kifejezésére is szolgált. Az ókori birodalmakban a nemesség legtöbbször bőrből készült, díszes szandálokat viselt, kultúránként változó, társadalmi helyzetüket kifejező jellegzetességekkel. A szegényebbek növényi rostokból font szandált hordtak vagy mezítláb jártak.
Kínában az i. e. 2. században az arisztokrácia puha, olykor selyemből készült papucscipőt, a parasztság rizsszalma szandált viselt. A 10. század közepétől a kínai női szépségideált az apró lábfej jelentette, és ez a különös divat több mint ezer éven át fennmaradt. Eredete bizonytalan, de az biztos, hogy sok millió kínai nő szenvedett azért, hogy a különleges lótuszcipőt viselhesse. Rendkívül fájdalmas, több évig tartó eljárással kínozták a nőket: a gyereklányok lábfejét eltörték és szorosan elkötve tartották. Az ideális lábfej hossza nem volt több, mint 10 cm, lótuszbimbóra hasonlított, az ujjaknál hegyes végződéssel. A lótuszcipő eleinte csak a gazdagok „kiváltsága” lehetett, de a 17. századra a szokás annyira elterjedt, hogy aki nem követte a hagyományt, nem tudott férjhez menni. A lótuszcipő formáját, anyagát, díszítését a társadalmi különbségek határozták meg. Az alváshoz külön készült cipő, mert a mezítlábas alvást elképzelhetetlennek tartották.
Az arab és indiai országokban főleg fából faragott cipőket viseltek. A középkorban a francia és németalföldi parasztság is facipőt hordott. A klumpa utcai viselete még napjainkban is megfigyelhető.
(A folytatás az őszi számban olvasható)
|