bla

Szünetekben jártam az iskola folyosóit, elszántan kutatva a legrosszabb gyerek után. A felsősök között volt pár ígéretes példány, akik lökdösődtek és csúnyán beszéltek, némelyikük cigarettázott is. De egyik sem volt igazán rossz, mert nem láttam sötétséget a tekintetükben. 

 

(Kapitány Máté: Rosszkereső)

0-nyito-design_04
0-nyito-design_05
Kép
ROSSZ GYEREK
Boros János Tamás | Török Eszter

Bökdösődő

Amikor Cimberneki a hetedik felszólításra sem pakolta el a játékokat, sőt, kiborította az apró üveggolyókat is, betelt a pohár. Észrevettem, hogy kaján vigyorral a képén lopva rám-rám sandít, vajon mit szólok mindehhez. Szerettem volna jól megcibálni mindkét fülét
 
– Rossz vagy.
 
Cimberneki úgy nézett rám, mint aki ezzel tökéletesen tisztában van. 
 
– Te soha nem voltál rossz? 
 
– De… Valamikor én is sokat rosszalkodtam. Míg egyszer csak…
 
– Mi volt egyszer csak? – csillant fel a szeme.
 
– Ha rendet raksz, elmesélem.
 
– Majd utána – ravaszkodott. De ismertem már őkelmét.
 
– Tudod mit? Míg rendet raksz, elmesélem. – 
 
Ebbe belement. 
 
– Valamikor, réges-régen, amikor még olyan kicsi voltam, mint most te, találkoztam a bökkencs manóval. Illetve ő keresett meg, és a tüskét, amit mindig a zsebében hord, és állandóan hegyesre reszel, jól belém bökte. Attól kezdve semmi nem ment úgy, mint annak előtte. Szétdobáltam a játékaimat, bottal hajkurásztam a macskát, a focilabdát belerúgtam a konyhaablakba, kitapostam a veteményt meg a virágokat. Hiába állítottak be a sarokba, ott is csak azon törtem a fejem, mit rosszalkodhatnék. Nem használt se szidás, se tiltás, se büntetés – annál jobban bökött a tüske, annál jobban rosszalkodtam. Már mindenki kétségbeesett, mert mit lehet csinálni olyan gyerekkel, aki nem akar megjavulni? A legrosszabb az volt, hogy ha nem rosszalkodtam, végtelen szomorúság tört rám, amit csak rosszalkodással lehetett elűzni. A szívem mélyén tudtam, hogy rosszat teszek, és bántok vele mindenkit, de muszáj volt megtennem, mert arra a kis időre nem éreztem a szomorúságot. Viszont ezek a kis idők egyre rövidültek, a szomorúság meg egyre csak nőtt. Végül Huhuhu varázsló, aki itt lakott a város közepén, az ódon harangtoronyban, megsajnált, és kihúzta belőlem a bökkencs manó tüskéjét, ami már majdnem elérte a szívem…
 
 
(A folytatás az őszi számban olvasható)
1988 - 2014 Liget Műhely Alapítvány | Impresszum | Hírlevél | Támogatók és Partnerek