Marosvölgyi Bonifác sehogy sem értette, miért nem bújhat abba a szép, fényes, tükröző felületű dobozba, amiben izgalmas zörgés lakik. Naponta találkozott efféle tilalmakkal: nem kaparászhatta, amit éppen kedve szottyant kaparászni, nem rágicsálhatta meg az ilyen-olyan rágicsálnivalókat, és nem pofozhatta ama átlátszó tárgyakat, amelyekben víz és egyéb folyékony anyagok vannak, és fölöttébb murisak, mikor fölborulnak, tócsává terítve a bennük tárolt folyadékot. Mikor egy ilyen hengert addig-addig vizsgált, míg az el nem dőlt és ki nem ömlött belőle a gyanús színű lötty, Marosvölgyi Bonifác értetlenül hallgatta a szemrehányásokat. Duzzogva vonult egy sarokba, s bánatában elszenderedett.

 

Alig telt el félóra, éktelen zsivajra riadt: az a kis, fekete mütyür visított, ami gyakorta visong nap mint nap. Ilyenkor rendre szalad az ember – aki azért lakik a házban, hogy enni adjon Marosvölgyi Bonifácnak és rokonságának –, fölkapja a kis fekete miacsodát, az arcához szorítja, mire az elhallgat. Ezúttal azonban nem az ember, de Dagobert, a folyvást nyálas pofájú eb ügetett a fekete izéhez, a szájába vette, s loholt vele a ház hátsó fertályába, nyújtotta az embernek, aki elvette tőle, s okos, jó kutyának nevezte.

 

Másnap délelőtt a fekete vacak megint arénázni kezdett az asztalon. Marosvölgyi Bonifác lelkesen rohant, hogy, amint tegnap Dagobert, ezúttal ő vigye az embernek, s ő gyűjtse be a dicséretet. Csakhogy Marosvölgyi Bonifác nem tudta akkorára tátani a száját, mint a kutya, így hát fölemelni nem, csak lelökni bírta a hangoskodó akármit. Az ugyan ettől elhallgatott, de közben darabokra hullott. Ráadásul pontosan abban a minutumban, amikor belépett az ember, s a helyzetet nyomban átlátva, mégis totálisan félreértve ripakodott Marosvölgyi Bonifácra: rossz cica! Szegény, félreértett, méltatlanul leteremtett Marosvölgyi Bonifác erre ismét duzzogva a sarokba vonult, s hosszan elmélkedett a világ állapotáról, melyben igen rosszul áll az igazságosság ügye...