Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy Szívtelen Színtelen. Tompa homály vette körül, ezért gyűlölte a színeket. Magányosan éldegélt a nagy szürkeség közepén. Egy éjjel bosszúból elrabolta az összes színt. Kétségbeestek az emberek: szürke massza lett a világ. A kertészek éretlenül szedték le a gyümölcsöt, a zöldséget, az utakon sorra összekoccantak az autók.

– Ez nem mehet így tovább! – fakadt ki keserűen Szín király. – Akinek sikerül visszaszerezni a színeket, azé lesz fele királyságom és leányom keze.

Sok vitéz indult el, ám egyikük sem járt sikerrel. Mind eltévedt a nagy szürkeségben. Az emberek már elvesztették minden reményüket, amikor szemüveges legényke kopogtatott Szín király ajtaján. 

– Mi járatban vagy itt, ahol a madár se jár? – érdeklődött a király mélabúsan.

– Uram királyom, azért jöttem, hogy kiálljam a próbát és megküzdjek Szívtelen Színtelennel.

– Menj haza, fiacskám! Hogy sikerülhetne éppen neked, mikor már birodalmam összes vitéze kudarcot vallott? Elnyelte őket a nagy szürkeség. 

– Ne féltsen engem, királyom! Ne legyen a nevem Szivárványos Jankó, ha nem szerzem vissza az elrabolt színeket! – húzta ki magát a fiúcska.

– Nem bánom, próbáld meg. De aztán ne engem hibáztass, ha te is a többiek sorsára jutsz!

 

 

(A folytatás a tavaszi számban olvasható)