Leon színváltós volt, mint a játékok, amiket ha meleg vízbe teszünk, elszíneződnek. Ő azonban nem hőre váltott. Első ránézésre éppen úgy nézett ki, mint te meg én, reggel felkelt, fogat mosott, felöltözött, iskolába ment, szünetekben játszott a többiekkel, evett, ha éhes volt, ivott, ha megszomjazott. De amikor dühös lett, a bőre elsötétedett, zöldes-feketés árnyalatot kapott, és amikor nagyon örült, hirtelen vörösesbe csapott át, szinte lángolt. Mikor megijedt, jeges kék lett a teste, talán még a levegő is lehűlt körülötte. Sárgás és pikkelyes volt, ha irigykedett, homokszínű, ha szégyenkezett, lüktető fehér, amikor izgult és acélos szürke, amikor bátorság öntötte el. 

 

Az iskolában egyre többen szóvá tették, hogy Leon váltja a színét. Azt mondták, ciki, mennyire látszik rajta minden. Leon addig-addig hallgatta a többiek gúnyolódását, míg lassan fakulni kezdett. Már nem volt annyira vörös, ha örült, és nem volt annyira kék, ha megrémült. Éppen olyan lett, mint a többi gyerek. Ha el akart bújni, könnyedén megtehette, váltakozó színei nem árulták el. 

 

Aztán egy nap új lány érkezett az osztályba. 

 

 

(A folytatás a tavaszi számban olvasható)