bla
Az ÉN születésnapi tortám rögtön KÖZÖS
lett a vendégekkel, amint meg akartam
enni az egészet, pedig olyanról sem hallottam
még, hogy valakiknek KÖZÖS születésnapja
lenne, az ilyesmi nagyon ritka, a születést
nem lehet úgy időzíteni, mint a filmekben
a bombát
(Lackfi János: Közügyek)
0-nyito-design_04
0-nyito-design_05
Kép
KÖZÖSKÖDÉS
Jámborné Balog Tünde

Bandák, summások, bokrok

Ezek a nevek közös munkát végző csoportokat jelöltek még a múlt században is, azóta azonban megváltoztak a körülmények, s velük együtt a szavak jelentése is. Ma már nincsenek ladik– és hálótulajdonosokból összeálló halászbokrok. Nem dolgoznak arató– és cséplőbandák a földeken. Summásokról végképp nem hallani. Legfeljebb az öregek mondják, ha vásárt csináltak, hogy szép summa (nagyobb összeg) ütötte a markukat. Pedig valaha a nagy szegénységben élő falvak népeférfiak, lányok, legényektavasszal felkerekedett, és közösen vállalt idénymunkát nagyobb birtokokon. Őket hívták summásoknak, mert nem napszámot kaptak, hanem egy összegben adták ki a bérüket. A summások főleg Felvidékről jöttek, de az ország más részeiről is útnak eredtek. A dél-alföldi pitvarosi szlovákok például Bácskába jártak a nagybirtokok cukorrépa vetéseit művelni
 
Tavasztól őszig távol voltak otthonuktól. Hajnaltól alkonyatig dolgoztak: egyeltek, gyomláltak, kapáltak. Munka után hideg kútvízben mosakodtak és az üres istállókban elterített szalmán aludtak (a marhákat ilyenkor kint tartották a legelőn). Kommenciójuk (ellátásuk) szalonna, liszt, krumpli és kenyér volt. Este két téglára állították a fazekat, úgy főztek krumplipaprikást, lebbencslevest, gombócot, néha krumplit sütöttek szalonnazsírban. Az volt a legjobb, a sült krumpli, hallottam egy hajdani summáslánytól, a legrosszabb meg a honvágy, mentünk volna már haza a falunkba.
 
Az aratóbandákban – a tucatnyi emberből álló, szintén idénymunkás csoportokban – sokszor helyiek is dolgoztak, de szlovákok és ruszinok (kárpátaljai szláv népcsoport) is jöttek északról az alföldi és dunántúli nagybirtokokra az aratás nehéz munkáját elvégezni. Jó előre, már ősszel elszegődtek, s mikor a fagyos földben alvó magok csírázni kezdtek, ők aggódva számolgatták, vajon az előző nyáron keresett búza – úgy is hívták: élet – kitart-e az új termésig. 
 
Nekik még szállásuk sem volt arra a két-három hétre. Asztagok, szalmakazlak tövében, rossz időben csűrökben aludtak. A felkelő nap már az uradalmak gabonatábláin találta őket. Gyakran hajnali kettőkor kezdtek aratni, hogy a déli kánikulában – Arany János Toldiját idézve: mikor ég a napmelegtől a kopár szík sarja – valami kis árnyékot keresve megpihenhessenek. A bandákat az arató– vagy bandagazda szervezte, irányította. Párokban dolgoztak: a férfi kaszást egy vagy két marokszedő nő követte. A kárpátaljai ruszin bandáknál a 19. század végén még asszonyok vágták a gabonát sarlóval, a markot a férfiak kötötték.
 
 
(A folytatás a téli számban olvasható)
1988 - 2014 Liget Műhely Alapítvány | Impresszum | Hírlevél | Támogatók és Partnerek