Ugye, te is elképzelted már, hogy felnőttkorodban többféle mesterséged lesz, s persze mindegyiket nagyszerűen műveled? Talán gyerekeket tanítasz, közben házat tervezel és lovakat tenyésztesz? Vagy betegeket gyógyítasz, és kétszer is aranyérmet kapsz az olimpiai öttusán, esetleg kertmérnök leszel, de színész és festő is egyszerre... Álmodozásaidról nem beszélsz senkinek, mert félsz, hogy kinevetnének, különben is sokan úgy tartják, az újabb időkben már nincsenek polihisztorok – akik különböző tudományban-művészetben jártasak –, hiszen egyetlen szakma elsajátításához és magas szintű műveléséhez is épp eleget kell tanulni. Az ismeretek mennyisége csakugyan rohamosan megnőtt, de nagy baj volna, ha a sok adat megbénítaná az igényes, a lényeges összefüggéseket felfedező gondolkodást. Ne hidd, hogy a képzelgésed csacsiság! Számtalan olyan tudós élt a 20. században, aki „nem mellesleg“ zenélt vagy írt, sőt, napjainkban is szerte a világon akadnak művészek, akik egyeztetik, méghozzá felsőfokon, saját szűkebb szakmájuk gyakorlását az egészen más területeken szerzett tapasztalatokkal és élményekkel. A sokféleség a szellemi életben éppúgy hasznos és fontos, mint a természetben.

 

Persze, kérdés: beéred-e a képzelgéssel vagy nekilátsz, és igyekszel, hogy vágyaidat valóra váltsd. Szívós vagy-e? A rendkívülinek tartott tehetségek ugyanis – akár a közelmúltban, akár évszázadokkal ezelőtt éltek – rengeteget dolgoztak. Polihisztorok élettörténetéről olvasva nem is igen értjük, hogyan fért ennyi minden az idejükbe – végtére az ő napjaik is huszonnégy órásak voltak.

 

Az orgonaművészként ismert, Afrikában leprásokat gyógyító, kórházat létesítő Albert Schweitzer (ejtsd: svejcer) huszonnégy évesen filozófiából doktorált, és apját követve lelkész is volt. Óriási tudását, teljesítményét azonban sokan irigykedve lesték, és az újításokra meg a türelemre képtelen pályatársak gáncsolták is, amiben csak tudták. Hosszú, tevékeny élete a megpróbáltatások sorozata. S mégis, az elzászi születésű Schweitzer mintha jó tündérektől kapta volna bölcsőjébe azt a bizonyos sokféleséget. Mert a tündéri adomány – emlékszel?, mindig így van a mesékben is – csak lehetőség: a megajándékozotton múlik, mit kezd vele.

 

Albert szűkebb hazája először is nyelvi-kulturális „kevertség“-et kínált a gyereknek. Elzászért (ma Franciaország része) évszázadokon keresztül harcoltak németek és franciák – a kisfiú születése előtt nem sokkal a tartományt bekebelezte a Német Birodalom. Mindenesetre a szülői házban elzászi nyelvjárásban beszéltek, és egyként anyanyelv volt a német meg a francia. Albert Strasbourg, Párizs, Berlin különböző egyetemein tanult, és például Bach zeneműveiről mind a két nyelven – nagyon fiatalon – jelentős műveket írt. A szokásosnál szabadabban és otthonosabban mozgott Európa nagyvárosaiban, s ez nem elbizakodottá tette, hanem arra ösztönözte, hogy még tovább tágítsa látókörét. Harmincévesen kezdte orvosi tanulmányait Liège-ben (ejtsd: liezs) – na, tessék! újabb egyetem! –, s amikor önkénteseket kerestek, Schweitzer több diplomával, elismert művészi teljesítményekkel útra kelt, hogy az akkor még francia gyarmaton, Egyenlítői-Afrikában gyógyítson. Az orvosi munkához persze társak kellenek, például ápolók, rengeteg felszerelés, korszerű műszerek. Eleinte egy tyúkólat alakították át rendelővé, később a hullámlemezes barakk néhány fűkunyhóval már majdnem kórház volt. Az őserdő szélén, abban a nyomorban minden „részlet” előteremtése fokozott figyelmet igényelt. A fekete bőrű bennszülöttek rajongó tisztelettel Nagy Fehér Varázslónak nevezték. 

 

 

 

(A folytatás a téli számban olvasható)