Mikor mondjuk valakire, hogy önfeláldozó? Ha önként – jó szándékból, szeretetből, önzetlenségből – lemond valamiről. Például ha odaadja neked a tízóraija felét, mert tudja, hogy neked nincs, pedig ő is jóízűen megenné. Önfeláldozó volt a szó legszélsőségesebb értelmében Dugovics Titusz, amikor magával rántotta a törököt a mélybe. Az életét áldozta a többiek sikeréért. 

 

Önfeláldozó, aki önként segít a nála gyengébbeken vagy betegeken. Gyakran azonban nem azért segítünk valakinek, mert rászorul, hanem mert fontosnak tartjuk a munkáját és támogatni akarjuk a cél elérését. Önfeláldozó-e, aki önként segít egy vállalatnak vagy egyesületnek? Igen is, nem is. Ha ingyen dolgozik, tevékenysége valamennyire önfeláldozó. De közben ő maga is fejlődik: addig ismeretlen világgal találkozik, tudást, sőt, rutint szerez, viselkedésformákat tanul – mindennek később hasznát veheti. Így tehát nyer az önkéntes, és az is, akinek segít. Vajon így van ez az állatvilágban is? Ha egy állat önzetlenül segíti a másikat, szintén nyer-e a „bolton”? Van-e hasonlóság az emberi és állati önkéntesség között?

 

Nézzünk példákat az állatok világában kisebb-nagyobb mértékű önfeláldozásra!

 

A madárodú sok veszélytől (ragadozó madaraktól és emlősöktől) megvédi a kicsinyeket. Még a magasra épített fészek is nyújt bizonyos védelmet. De a földön fészkelő madarak fiókái elég védtelenek. Ha egy ragadozó állat fölfedezi a fészküket, abból a költésből nem lesznek felnőtt madarak. 

 

Földön fészkelnek például a pacsirták, bíbicek, lilék, récék. A sűrű fűbe, a földre rakja fészkét hazánk egyik legféltettebb madara, a haris. Náluk elsősorban a rejtőzködés ad a túlélésre reményt, de megfigyeltek egy igen érdekes viselkedési formát is. A bíbic anyamadár trükkösen védi a tojásokat, illetve a már kikelt kicsinyeket. Szembeszállni ugyan nem tud például egy rókával, de ha a ragadozó még csak a közelben van, még csak keresi, hol lehet a fészek, az anyamadár elcsalja másfelé. Sebesültnek tetteti magát, lógatja a szárnyát, bicegve igyekszik egyre messzebb a fészektől. A róka könnyű zsákmánynak hiszi a bicegő madarat, és követi, hogy elkapja. Amikor már elég messze vannak a fészektől, a madár hirtelen „meggyógyul”, szárnyra kap, s faképnél hagyja a rókát. 

 

Mindezt persze nem tudatosan teszi; az ösztönei diktálják viselkedését. A kicsinyei érdekében önmagát veszélynek teszi ki, rontja a saját túlélési esélyeit. Áldozatot hoz a fészek védelméért. Közel kell magához engednie a rókát, másképp az nem követné. Vagyis elég egy pici hiba, és máris a róka szájában végzi. 

 

 

(A folytatás az őszi számban olvasható)