Az öreg Benkő király szomorúan bámult ki palotája ablakán. Gondterhelten méregette az égbolt szürke kékjét. Bizony, azon több volt már a szürke, mint a kék. Amióta Kelemen, a királyi égbolttisztító mester nyugdíjba vonult, nincs, aki eltüntesse a koszos foltokat az égről. Gyermekei, unokái mind kirepültek a családi fészekből. Meg sem álltak a távoli Borza-szigetekig, ahol le is telepedtek. Ott ugyanis volt szupermarket, mozi, színház, nyüzsgő embertömeg. Benkő király gyakran mondogatta, hogy nem érti a mai fiatalokat, miért nem jó nekik a birodalom zöldellő mezeje, csobogó patakja, trillázó madárserege. Felesége mindig csak annyit válaszolt:

 

– Öregszel, kedvesem, öregszel! A fiatalok már nem szeretik az unalmas vidéki életet! 

 

Idővel az összes fiatal elszállingózott a birodalomból, s csak ritkán látogattak haza a messzi városokból. Mindig csak dolgoztak és folyton idegeskedtek. A kertek egyre gazosabbak lettek, az utak egyre porosabbak. Ráadásul a völgy szomszédságában nagy gyár épült, ami csak úgy ontotta magából a füstöt. Nem volt gond, amíg Kelemen, az égbolttisztító mester időnként felmászott mérföldes tűzoltó létráján a magasba, és a locsolócső vízsugarával megtisztogatta az égbolt kékjét a szürke füsttől. De amióta nyugdíjba ment, senki sem végzi el a feladatát. Benkő király egyre bánatosabb lett. Naphosszat csak sírt-rítt. Könnyei kicsordultak az ablak párkányára, legördültek a palota falára, majd a mezőn folytatták útjukat. Előbb kis patakká, aztán folyóvá duzzadtak. A völgy túlsó oldalán, egy hegy tetején állt Zente királysága. Az ifjú uralkodó nagyon megsajnálta az idős királyt. Tudta, hogy nem számíthat senkire, és a kincstára is kiürült. Lesétált a garázsába, beszállt egy tűzoltókocsiba. A palota piacterén egyre-másra kérdezgették az alattvalói, hová megy a piros autóval. És lássatok csodát!, amint meghallották útjának célját, mind többen csatlakoztak hozzá. 

 

 

(A folytatás az őszi számban olvasható)