Ám a kátyús égi úton eltörte a kerekét.

Ott is hagyta, hirtelen nagy mérgében,

Hét csillagja utat mutat az éjben.

 

Táltoshitünk több ezer éves emlékeit monda- és mesevilágunk őrizte meg. Ősi, ugor kori szavaink, például a táltos, révül, áld is ebből az időből származnak. A táltoshit szoros rokonságban áll a máig élő sámánizmussal, de különbségeik is jelentősek.

 

A legendák szerint a táltos csodálatos tudomá-nyával együtt születik. Már csecsemő korában megkülönbözteti a többi embertől valami furcsaság, például több csontja van. Legtöbbször foggal születik, később az általánosnál több foga bújik ki. Ha sikerül varázstudományát hétéves koráig megőriznie, igazi táltos lesz belőle. Révületben, amikor a tudatát valamilyen (mód)szerrel más állapotba hozza, kapcsolatba tud lépni a túlvilág erőivel, állat – leggyakrabban bika – képében megküzd a gonosszal. Megváltoztatja az időjárást, megtalálja az elrejtett kincset. Csak a táltos tudja, merre van az égig érő világfa vagy életfa, amelynek csúcsán csodamadár figyeli a világ folyását. Ha révületbe esik, ennek a fának ágaira mászik a táltos lelke, innen lát át a világon.

 

Egy szamosháti mese szerint a táltos lovai nem esznek, nem isznak, mégis éjjel-nappal fuvaroznak. A szomszédok rájönnek, hogy szalmával kitömött lóbőrök. A történet párhuzamát honfoglalás-kori temetkezési szokásaink között találjuk meg. A halott kísérőjeként nem lovát, hanem annak lenyúzott bőrét, benne fejével, farkával, csánkjaival (a hátsó lábnak az a része, amely az ember lábtövének felel meg) teszik a sírba, hogy szolgáljon a másvilági úton.

 

 

 

(A folytatás a nyári számban olvasható)