– Amikor nem száraz a medre, lágyan, selymesen csörgedezik a patakocska, benne csillogó hátú halacskák fickándoznak – mondogatja Csali Csabi, az efféle vállalkozások kiötlője. 

S minden úgy igaz: amikor nincs kiszáradva, lágyan, selymesen csörgedezik a patakocska, benne csillogó hátú halacskák ficánkolnak. Ezeket próbálják Csali Csabiék horogra akasztani – horgásznak. Ám a csillogó hátú halacskák ügyet sem vetnek rájuk. 

 

Egy őszi reggelen azonban (csodák csodája!) Csali Csabi fülig érő vigyorral érkezett haza, vállán a botja, kezében a hajháló, a hajhálóban valami sötét tömeg. A faluvégi kurta kocsma törzsvendégei egyből köré is gyűltek, és Csali Csabi büszkén mutatta zsákmányát: egy teknőcöt. 

 

Csali Csabi többé nem járt horgászni. Gödröt ásott a kertjében, beleengedte a teknőcöt. Naphosszat ült a gödör partján, amit tónak nevezett, figyelte a hüllőt, ahogy nem csinált semmit. Néha parizert adott neki, amit a szatócsboltban vásárolt. Mi figyeltük Csali Csabit, Csali Csabi figyelte a teknőcöt, aki egy nap kiült a gödör közepén egy kőre, és a szemét Csali Csabira szegezte. Nem történt semmi sokáig, csak bámulták egymást, s mi, valahányszor arra jártunk, egy pillantást vetettünk rájuk. Ültek, farkasszemet néztek, eleredt, majd elállt az eső. 

 

Egy reggel Csali Csabi betért a faluvégi kurta kocsmába, arca fénylett, hangja zengett. 

 

– Hát a teknőc? – kérdeztük.

 

– Mint a mesében – válaszolt Csali Csabi. – A történet csodálatos, csodával teli és réges-régi. Ismeritek ti is, nyilván. Tudjátok: kívánság, és annak a teljesítése.

 

– Akkor most gazdag vagy? – kérdeztük.

 

– Visszavittem a patakba – felelte Csali Csabi.