bla

Volt egyszer egy ösvény A méhkirálynő birodalmában, ott látta A nyár kisinasa A Nagy Bicajtúra kirándulóit suhanni Két keréken. Amikor megkérdezték tőle: Jó úton járunk? – ezt válaszolta: Ha a Vakáció =Expedíció, ha A négy évszakon át a Rókával együtt haladva a Szellemvasút és A dal szárnya vezet, akkor: Süss fel, nap! – vagyis, igen. Ez áll a Szitakötő szótár és a Régi históriák lapjain, ezt láthatjuk Anna Margit képeit nézegetve, ezzel játszik az Ősnyelvtan szerint a Szójátszótéren Széltoló. Közben hallani, hogy tart a  Szúnyog-koncert, és az egyik mese Máriáról, a másik a Sárkánybőrről, a harmadik A föld köldökéről szól, a negyedikben meg azt olvassuk: És akkor… nekirontott a szélmalmoknak. Ki volt az?   

0-nyito-design_04
0-nyito-design_05
Kép
ÉS AKKOR...
Kámán Balázs

nekirontott a szélmalmoknak

Gondoltál-e már arra, hogy a könyvek többségében történeteket olvashatunk, de sok-sok könyvnek, méghozzá az egyes példányoknak is lehet története? Nekem különösen kedves az a kötet, amelyet édesanyám kapott – „kitűnő tanulmányi eredményéért“ – hatodikos korában, s amikor hatodikos lettem (vagy egy esztendővel előbb?), és már vagy ötször elolvastam, nekem adta, legyen eztán az én polcomon. Cervantes (ejtsd: szervántesz) regényét, a Don Quijote-t (ejtsd: don kihóte) Radnóti Miklós „dolgozta át“ gyerekek számára, s noha sohasem szerettem az efféle „egyszerűsítés“-eket, gyerekként meg egyenesen sértőnek tartottam, hogy így előrágják szellemi táplálékomat – ugyan, miért nem olvashat egy tizenkét éves felnőtt könyveket?!, háborogtam –, ezt azonnal kedvenceim közé soroltam. Mostanra elkoszolódott és el is rongyolódott vászonkötése, de úgy látom, mintha történetek egész sora épült volna a Kormos István szerkesztette, hosszúkás alakú könyvbe. Anyám annak idején elmesélte, hogy Radnóti 1943-ban, mielőtt zsidó származása miatt munkatáborba hurcolták, baráti segítséget kapott az alkalmi munkával. Nem csupán átdolgozta: „igazi“ művet alkotott, saját eszméit, vágyait is becsempészte a történetbe. De hiszen az ötvenes évek első felében Kormos István is ezt tette, a „gyerekkönyv“ címkéje mögé bújt, ám az előszóban kendőzetlenül megírta – gyereknek, felnőttnek érthetően! –, miért is zárjuk szívünkbe Don Quijote-t, a kóbor lovagot, akit képzelete újra meg újra bolondságokba visz. Azért, mert minden bohósága ellenére, vagy azzal együtt, „nemes és tiszta embernek ismertük meg, aki magáévá teszi a szegények és elnyomottak ügyét“. A regényhős nevét hallva először szinte mindenki elmosolyodik. Meglehet, a kalandjait jól ismerők még hangosan nevetnek is – de aztán el-elszorul az ember torka, hiszen a lovag „hősi küzdelmei“ sorra megszégyenüléssel végződnek, és bármi jót tesz, ő maga mindig pórul jár. Kudarcai, testi kínjai viszont nem törik meg, a képzeletszegény és kisszerű környezettel szembefordulva hűséges marad eszméihez.

 

Meggondolkodtató, hogy a 20. század hírhedt zsarnokai milyen gúnnyal emlegették Don Quijote-t meg a „donquijoteizmust“. Hogyan is lehetne fogékony az árnyalatokra, aki az emberi kapcsolatokban csupán a mohó törtetést és a feltétlen behódolást látja?!

 

A 16–17. században élt spanyol író szereti, s ugyanakkor kinevettetihősét. Rálátaz eseményekre, és ábrázolni tudja a sokszínű, ellentmondásos viszonyokat.

 

Cervantes hazája az Amerika felfedezését követő évszázad Spanyolországa. Az új világrész kizsákmányolásával óriási vagyont és hatalmat összeharácsoló birodalom urai hadjáratokat indítva azt hirdették, hogy védeniük kell Európát a török hódítástól. Cervantes is harcolt, a híres lepantói csatában elszenvedett sérülése miatt fél karja megbénult. Kalandos élete során volt egyetemista, egy bíborosnál kamarás, kalózok foglya, gabonabegyűjtő, adószedő; hiszékenysége vagy valódi pénzügyi szabálysértése miatt börtönlakó is.

 

Cervantes hőse, az ötven év körüli „izmos, szikár, csontos arcú“ Don Quijote szenvedélyes olvasó és könyvgyűjtő – méghozzá a középkor divatos műfajának, a lovagregénynek a bolondja. Úgy beleéli magát a – valljuk be – ostobán kiagyalt lovag-történetekbe, hogy elhatározza: maga is felcsap kóbor lovagnak. Már előkészületei is nevetségesek: lebocsátható rostélyú sisakot barkácsol, rozoga gebéjét erőnek erejével csodálatos paripának látja, és a nélkülöző, falubeli parasztot, Sancho Panzát (ejtsd: szancsó panza) maga mellé veszi fegyverhordozónak. A hosszú, sovány úr és a köpcös szolga a világirodalom, később a filmművészet jellegzetes párosa.

 

Egy kóbor lovagnál nélkülözhetetlen a szerelem, pontosabban, hogy valamennyi tettét távolról imádott hölgye dicsőségéért hajtsa végre. De ki legyen a szépséges hölgy? Szegény hősünk környezetében nem akad imádható nő – kénytelen hát a szomszéd falu egyik parasztlányát előkelő kisasszonynak képzelni, és cirkalmas névvel felruházni: a sosem létezett Dulcinea del Toboso (ejtsd: dulcsínea del tobózó) így minden időkre az elérhetetlenséget, a tisztaságot, a fennköltséget jelképezi. Persze egyszerre komolyan és mulatságosan.

 

Úgy emlékszem, nagyon hamar felfedeztem, hogy a kettősség a regény megértésének kulcsa. Don Quijote például megment egy juhászbojtárt a gazdája ütlegeitől, de amint továbbmegy, a dühös paraszt még vadabbul ellátja a fiú baját. Máskor gályarabokat szabadít ki, és a bűnözők kőzáporral hálálják meg jóságát. Egyik csúfos kalandja közben – hisz még a segítségére siető paraszt is háborodottnak véli – önérzetesen így érvel: „Tudom, ki vagyok, de tudom azt is, hogy nemcsak az lehetek, akinek magamat mondottam, hanem azonkívül még Franciaország tizenkét legnagyobb hőse és egyben a kilenc legnagyobb lovag is lehetek, mert mindazon hőstetteket, melyeket ezek együttvéve végrehajtottak, az én tetteim messze felülmúlják majd!“

 

Az önmagát Búsképűnek nevező lovag talán legemlékezetesebb tette a szélmalmokkal vívott küzdelem. Ugye, már te is hallottad a fölösleges, reménytelen küzdelemre azt a kifejezést, hogy szélmalomharc? Nos, a magát sohasem kímélő hős, girhes lován poroszkálva, örömmel látja, hogy kegyes sorsa méltó ellenfeleket állít elé. Óriások csapatát! Hiába inti a gyakorlatias fegyverhordozó, hogy azok bizony szélmalmok, hogy nem a „gonosz fajzat“ karjai oly hatalmasak, hanem a vitorlák – hősünk dörgedelmesen kiáltja: „Ne meneküljetek, gyáva népség!... Hiába hadonásztok! Ha több karral fenyegettek is, mint az óriások királya, akkor is meglakoltok!“ Mielőtt sisakrostélyát leereszti, szíve hölgyére gondol, a nagy veszélyben a szépséges Dulcinea segítő gondolataiért fohászkodik. És támad. A forgó vitorla azonmód darabokra töri Don Quijote dárdáját, és a nemes férfiút, lovával együtt, földhöz vágja. Még szerencse, hogy Sancho segít neki feltápászkodni, szerencse, hogy továbbra is kíséri és nem felesel, mikor a hős elmagyarázza: ellensége változtatta hirtelen szélmalmokká az óriásokat, de akkor is, azért is... „gonosz mesterkedése végül mégsem diadalmaskodik jó kardomon!“ S mi, olvasók, lelkünk mélyén kívánjuk is, hogy a jó kardot forgató hős egyszer-egyszer megmutathassa ország-világnak: csakugyan lehet több és más az ember, mint aminek felületes pillantásra látszik.

1988 - 2014 Liget Műhely Alapítvány | Impresszum | Hírlevél | Támogatók és Partnerek