Szarvasok képében, Átváltozó hangok kíséretében, Változó szerepekben megtörténtek az Átváltozások. Micsoda madár lett, de nem ám A megbabonázott Zubolyból a Vérfarkasok, vámpírok és álvámpírok között! Ha eljön a tavasz és Nézzük együtt Berény Róbert képeit, akkor Az ősemlőstől az űrtüdőig Mindennapi átváltozásokat látunk. Aztán megyünk tovább, Polgártársak és polgártársnők a Színjátékok szekerén. A szavak dalolnak, ez a Szellemvasút… avagy gyógyíthat-e az író? Téged mi érdekel? A Csillámcsoda vagy Kristályország virágai? Vagy a Mesevadászat – hősök, segítők és bűbájkeverők, s persze Madarak közreműködésével? Vagy a Betyárélet, Alakváltásokkal? És Elmeséled, hogy mit rajzoltam?
|
ÁTVÁLTOZÁS
Búth Emília | Maros Krisztina A levélnehezék A lakótelepen, egy lapostetős ház, a legszürkébb háromemeletes földszintjén, élt egy szegény asszony, Baja-tenger Mérge-sok, akinek se kutyája, se macskája, se egy inci-finci egere, se egy szentjánosbogara, de még egy vacak mobiltelefonja sem volt. Nem volt, akit felhívjon, nem volt, aki rápittyegjen, sms-t küldjön neki. Nem szeretett senkit. Őt sem szerette senki. Baja-tenger Mérge-sok, ahogy a mosolya-nincs, cérnaszájú, ráncos homlokú asszonyt a környékbeliek nevezték, görbén nézett minden gazdás és gazdátlan négylábúra. Na és a madarak? Összevont szemöldökkel jött-ment, haragudott darura, gólyára, bölömbikára. Verebet, rigót nem tűrt meg a párkányon: hess! Az a szó, hogy gilice, hogy cinke, hogy csíz, hiányzott a szótárából, véletlen se jött a szájára.
Lakott abban a házban, közvetlenül Mérge-sok papírplafonú konyhája fölött hét eleven manó. A manók naphosszat csiszegtek-csoszogtak, kipegtek-kopogtak, kanalat csörgettek, poharat koccantottak, diót törtek, mákgubót roppantottak, egyszóval reggeltől-estig bosszantották az alattuk lakót. Pedig ők igazán mindent megtettek, hogy ne zavarjanak senkit. Zoknit húztak a papucsukra, kenyérhéjjal kanalazták a déli levest, pohár helyett krókusz-kehelyből itták a limonádét, s éjszakánként mezítláb álmodtak. De hát Mérge-soknak minden igyekezet kevés volt.
Megelégelték ezt a manók. Valamit tenni kellett.
A Ravasz Pókasszony Lappföldön, többnapi repülőútra, hozzá nem mehettek. Palástya, a mindig kedves, de egyszer gonosz, másszor jó bűbájos, csak széttárta a kezét, ő ehhez nem ért. Felkerekedtek akkor a manók, s elmentek Gaborbához, a huszonnégypikkelyes, hétuszonyos, porcelánhasú, vénségesvén nagyhalhoz, aki télen, nyáron gyapjúsálat hordott a nyakán, lengőkopoltyúja alatt. A hínáros, huzatos Kockatóban lakott, egy parti fűzfa mélybe nyúló gyökerei között, s már várta a manókat. Fejét a víz fölé emelte; lassan, tagoltan, hangtalan tátogott. Mit mondott? A manók buzgón bólogattak, mindent értettek, s megfogadva a bölcs tanácsát, otthon összedugták a fejüket: melyik az a tárgy, mi az a valami a lakásban, amit ők egyformán szeretnek? Nem tanakodtak sokáig. A legkisebb manó nevén is nevezte a tárgyat. Dédapa levélnehezéke volt az, egy zsemle nagyságú, szivárványszínű, domború hátú, különös, százéves kő. Dédapának sok barátja, ismerőse volt a világ minden részén. Még Afrikába is levelezett. Egyszer a Galápagos-szigetekről küldte szivélyes üdvözletét neki valaki. Ő, dédapa rakta rá ezt a követ az íróasztalán tornyosuló borítékokra mindig, hogy valami hirtelen támadt huzat papírsárkánynak ne nézze, ki ne röpítse a drága képeslapokat az ablakon… Ez a kő a legkedvesebb, a legérdekesebb, a legtitokzatosabb, ami az övék. Ezt kell odaadniuk Baja-tenger Mérge-soknak, ha segíteni akarnak rajta, meg persze magukon.
Heten emelték, nyögve cipelték, görgették Mérge-sok küszöbéig a nekik malomkőnyi, szivárványos kavicsot. A lépcsőfordulóban állt hetük közül mindig egy, s jelentette a többinek, hogy mi történt. Az első négy napban semmi. Mérge-sok ki se dugta az orrát. Az ötödik nap reggelén belebotlott a kőbe, morgott is valamit nem-létező bajusza alatt, de le sem nézett, hogy mi az. Hatodik nap, ez akkor szerdára esett, ügyesen kikerülte, átlépte, csütörtökön viszont lehajolt, s felvette az útjába került követ. Felvette, forgatta, bevitte a lakásába. A manók egymás vállára állva, a kulcslyukon lestek. Persze csak a hetedik, a legfelső, a kicsi látta, s közvetítette (mint egy bársonyos hangú narrátor a természetfilmet) a testvéreinek, hogy mi történik bent.
(A folytatás a tavaszi számban olvasható)
|