Két sóhajtás között pillantotta meg, a Hold utolsó, a Nap első sugarainál. Nézte-nézte: nem lidérc, nem manó, nem törpe, nem. Hanem? Tücsöknek óriás, gyereknek pici. Keze van, lába van. Púposka háta. Csúcsos zöld sipkája alatt zsendülő cseresznye a feje. Ő Spenót, a törpesipkás kis valaki-valami. Csukott szemmel, borús képpel üldögélt. Pillangó harmadszor is megkerülte az egész kertet, és most, hogy újra visszaért, nem állhatta szó nélkül:

– Mi a manó?

Spenót felnézett:

– Nem Mia és nem is manó, ha azt kérded, ki vagyok!

– Én csak csodálkozom: mi a manó, hogy te még mindig itt ücsörögsz? – mondta Pillangó, és Spenót felemelt ujjára telepedett.

Spenót elmesélte Pillangónak, miért kesereg. Nem tudja, hogy ki ő, mi ő. Se apja, se anyja, akitől megkérdezhetné. Honnan jött, mikor és mivégre?

– Akkor te egy izé vagy – hümmögött Pillangó. – Egy gomba!

– Nem, nem vagyok gomba! – pattant fel ültéből Spenót. – Nézz meg jobban! Kezem van, lábam van! Láttál te már ilyen gombát?

– Hát… – bizonytalanodott el Pillangó.

– Lábam van, és rajta cipőm. Egy gomba legfeljebb bocskort visel, de nem a lábán. És mi van a fejemen? Kalap? Dehogy! Sipka, barátocskám, sipka! – mutogatott Spenót hol le, hol fel.

– Hát igen, a sipkád inkább törpés – billegett Pillangó.

– Lidérces, manós, tulipános, krókuszos, rügyes. Ezekre mind csak hasonlítok.

Pillangó akkor komolyra fordította a szót.

– Menj el Gilicéhez, ő mindenkin segít.

Mit volt mit tenni, Spenót nekivágott a nagy útnak. Ment, ment. Gyalog, rögöcskéket rugdalva ment. Három nap, három éjjel tartott, míg megkerülte a kapu felőli körtefát. Ott, a negyedik napon, egy vízre hullt fűzfalevélen áttutajozott az Aranyos-patak túlpartjára, aztán átbandukolt a híres gólyahíres domboldalon, s már ott is volt Gilice kapuja előtt, már be is bújt a léckerítés egyik résén. Gilice a babarózsabokor mellett ült, és katicát röptetett.

– Röpülj, te kis böde! – szólt a bogárka után, de fél szemmel a jövevényt méregette.

– Jó napot, öreganyám!

– Szólíts nyugodtan Gilicének – mosolygott az anyó, s hellyel kínálva a vendéget, megkérdezte: – És te ki vagy?

– A nevem Spenót.

És akkor Gilice biccentett, és mondta, mondta:

– Szóval, te vagy az a híres Spenót! Anyádat, apádat nem ismertem, de rólad és a testvéreidről sokat hallottam. Egy évben egyszer találkoztok. Tüzecskét gyújtotok a Berek mögött és körbetáncoljátok. Egész éjjel szól az ének. Pörög a karika, ahogy ropjátok, lobog a hajatok, lobog és ropog a rőzseláng, zörög és zizeg a szamárkóró, a katáng. Reggelre aztán elfelejtitek az egészet – mind a négyen, minden évben: Kökörcsin, Spenót, Tökmag és a kis Hunyor. Ti vagytok az évszakok kisinasai. Kökörcsin nővérkéd a tavaszé. Öcséid, Tökmag az őszé, Hunyor a télé. Te, Spenót, a nyárral érkezel, neki segítesz. Nélküled nem boldogulna a nyár. Bukfencezni tanítod a kisnyulat. Orgonabokorba rejted kánya elől a verebet. Vízre hajtod hűsölni a fűzfa fejét. Ujjadat nyújtod a pillangónak. Hát nem így van?

– Így – bólogat Spenót, a nyár kisinasa, s gondolatban már sorolgatja is, mi minden vár még rá otthon, a csipkésfenyő körül, a napsütötte kertben.

Feláll, indulni készül, lép.

– Hát a szárnyadat nem használod? – csodálkozik az anyó.

– A szárnyamat?

Gilice Spenót púposka hátára mutat.

– Ott van a kabátkád alatt.

S ahogy Spenót kibújik a kis posztókabátból, a bimbóból gyűrt szirmok kibomlanak, lassan kifeszül a zöld-arany, finoman erezett, áttetsző szárny. Bizonytalanul, billegve lép, mint egy tétova fátyolka. Lép egyet, azután még egyet, és hopp! Azaz hipp-hopp, s már repül, már itthon is van. Lehet, hogy mégis tündér? Gilice sem tudhat mindent pontosan!