Forog a kerék, a Varázskerék és a Távolságmérő kerék, Fut a havon a fakutya, Utazó növények ülnek rajta, és a Sárréti mendemondák szerint tart A jégkoboldok támadása, Hó hull Az élet vizétől a varázstükörig. Este van már, Barlangba zárt béke A törpék belsejében, világít Galilei csillaga (1612). Nézzük együtt… Tornyai János képeit! Nem nemes és nem jobbágy – ki ő? Nagylábú Szömörce? Majd ha piros hó esik! Hintó-mesék ezek mind, …avagy az igazságtalanság képei. Három a kérdés: Mi lesz veled, szemét?Kié lesz a Grund? Szereted a kakaót?
 |
Pánti Irén Sárréti mendemondák A 19. század derekáig Jász–Nagykun–Szolnok, Hajdú és Békés megye egymással határos területét mocsár uralta. A Nagysárrét a Berettyó folyó mocsara volt, a Kissárrét pedig a Körösöké. Az öreg Berettyó szétterült a mocsár tengerében, és csak Mezőtúrnál futott a Körösbe. Ha ujjaddal körbekeríted a térképen, láthatod, milyen hatalmas volt ez a terület.
A mocsarakat nádrengeteg, gyékényerdő borította, de füzesek, tölgyes berkek is meghúzódtak benne. A vízből csak itt-ott emelkedett ki egy-egy sziget, hosszan elnyúló, keskeny földhát vagy kerek homokzátony, amit a helyiek porongnak neveztek. A víz színén lebegő, zöld pázsithoz hasonló ingóláp halálos veszedelmet rejtett: örökre foglyul ejtette a lápot nem ismerőket.
A 16. században, az ország három részre szakadása után a fosztogató török seregek sok embert rabláncra fűztek, magukkal hurcoltak, falvaikat felgyújtották. Akinek sikerült elmenekülni, az is földönfutóvá lett, s a mocsarak sűrű nádasaiban keresett menedéket.
A Sárrét mocsarát sem a tatár, sem a török nem tudta soha bevenni: ha a harcosok a falusiak után merészkedtek, előbb-utóbb visszafordultak, vagy a mocsárban lelték halálukat.
A hatalmas rétség mocsaraiban annyi hal úszott, hogy a növénygyűjtő–vadász–halász életmódot folytató pákászok nem bajlódtak a hálóval. A mederbe nádfalakat építettek, és összeszedték a fennakadt halakat.
Ahány madár Európában előfordult, szinte mind rakott itt fészket és költötte tojásait. A csendes szigeteken daru és kócsag tanyázott, a nádasok aljában túzok és más nagy testű madarak húzták meg magukat.
A sárrétiek nem szekérrel, hanem csolnakkal, ladikkal és a nagyobb méretű bodonhajóval közlekedtek. A házak udvarának végében kötötték ki járművüket. A falu környékét jól ismerő emberek ezekkel jártak a határba és szomszéd helységekbe. A mocsarak egyik szélétől a másikba utazó kereskedőket a vízifuvarosok szállították. A fuvarozást a három méter hosszú, közel egy méter széles, súlyos bodonhajókon bonyolították. A vízifuvarosság elterjedt sárréti foglalkozás volt. Olyan pákászok vállalkoztak rá, akik ismerték a mocsarak ingoványait, a vizek állását, az áradások irányát. Az árukkal megrakott bodonhajót evezővel hajtották, ha elakadt, csáklyákkal tolták előre.
A vízifuvarosok másik szállítóeszköze a láp, ami nem tévesztendő össze a hasonló néven ismert, vizes-tőzeges területtel. Ezt az alkotmányt két-három fatörzsből és nádkévékből állították össze, és csáklyával tolták a rét vizein. Az ügyesebbek nádkunyhót is építettek rá, és tűzhelyet is tapasztottak a szúnyogok elriasztására.
(A folytatás a téli számban olvasható)
|