A legutóbbi koboldtámadás emlékétől Articsóka rézbőrű homloka vastag redőkbe ráncolódott. A heklák kicsiny szigetét az év több mint háromszáz napján vastag jégpáncél kötötte össze a szárazfölddel, de az alig egy hónapig tartó nyár alatt a jég elolvadt, és Heklaföld szabadon úszkált az óceánban, éppen félúton Patagónia és Kamcsatka között. A törzs ilyenkor hatalmas máglyát rakott az arra sodródó uszadékfákból, hogy veszély esetén rájuk akadjanak, és egy álló hónapig énekléssel, tánccal, lakomákkal és mesemondással ütötték el az időt. Az idősebbek fabábukat faragtak, és előadták, hogyan küzdöttek meg őseik az emberevő óriásokkal, a Hóboszorkánnyal és a zuzmósárkányok seregével. Ezeket a meséket minden kis hekla betéve tudta, de azért kerekre nyílt szemmel figyelték a máglya fényénél ijesztően magasodó bábárnyakat. Éppen tíz éve történt, hogy a jégkoboldok lecsaptak a mesébe feledkező heklákra. Kékeszöld kezükkel furcsa köröket róttak a levegőbe, és a felnőttek sorra megdermedtek, mintha jégcsappá váltak volna. Mozdulni sem bírtak, még a szemüket sem csukhatták le, hogy ne lássák, ahogy a koboldok felborítják az ünnepi asztalokat, és az ételben gázolva megrágcsálnak mindent, ami bőrből készült: a sátrakat, a dobokat, a színes festékkel díszített bőröveket, a szánhúzó kutyák szíjait. Csak a 

gyerekek futkostak riadtan a hirtelen lehűlő szigeten.

 

Articsókát ma is elöntötte a büszkeség, ha arra gondolt, hogy lánya, Kókusz mentette meg a törzset. Az alig négyéves csöppség kirántotta dermedt apja tőrét, sorra meglékelte a halolajos hordókat és a szertefolyó olajat egy fáklyával meggyújtotta. 

 

A jégkoboldok visítva menekültek a hirtelen támadt forróságból, s mire a heklák kinyújtóztatták fagyott tagjaikat és talpra ugrottak, már csak a földön csordogáló tűzpatakokat látták. Amikor megértették, mi történt, örömükben a levegőbe dobálták Kókuszt, s csak azért hagytak fel az ünnepléssel, mert Articsóka bejelentette, hogy ha nem akarják a sarki éjszaka öt hónapját sötétben tölteni, sürgősen lámpaolajat kell szerezniük, mert minden készletük odaveszett. 

 

Azóta eltelt tíz esztendő, Kókusz sudár lánnyá cseperedett és a jégkoboldok fából faragott bábjai csupán a nyári máglyarakás mellett ijesztették a heklagyerekeket. Csakhogy a törzsfőnök bőrszíján az aprócska harapások éppen olyanok, mint tíz évvel ezelőtt. Akkor ügyet sem vetett a dologra, azt hitte, havasi szú vagy sarki féreg rágta meg a bőrt. A támadás után döbbent rá, hogy a koboldok felderítői jó előre kiterveltek mindent, és titokban többször bejárták a szigetet. Falánkságuk azonban most elárulta őket: úgy látszik, a bőrnek még mindig nem tudnak ellenállni.

 

– Bazsalikom! – szólította magához a varázslót, és magában sóhajtott egyet. 

 

Nem csoda, hogy a jégkoboldok belénk kötnek, amikor ilyen faramuci neveket hallanak. Miért nem lehetek én például Moha? Vagy Fenyér? És milyen jól illene Kókusz hosszú, szőke hajához a Habszegfű név! – tépelődött magában. Sajnos, úgy hetven évvel ezelőtt egy ínyenc norvég felfedező náluk felejtette a Mediterrán és trópusi ételek című vaskos receptgyűjteményt, és a hekláknak annyira megtetszettek a sosem látott növények, hogy onnantól minden újszülöttnek a Nagy Könyvből választottak nevet. A törzsfőnök, aki el sem tudta képzelni, milyen lehet az articsóka íze, és csak a könyv színes fotóin látta a zöldséget marinírozva, paradicsomban úszva meg garnélarákkal körítve, lánya születésekor maga is behódolt a divatnak, és csak akkor horkant fel, amikor felesége Kókuszdió Papaja Rebarbarának akarta elnevezni a gyereket. 

 

 

(A folytatás a téli számban olvasható)