A sötétség világában Éjszakai bútorszörnyek között is eljön Az álmok királynője, az Álomhozó, s máris A drámák bölcsőjénél vagyunk. Horgonyt le! Nézzük együtt Gadányi Jenő képeit! A polisz polgára, Az igazságot tévő Rózsasándor társaságában. Aztán a Szellemvasút… avagy a nőnevelés szabadcsapata elröpít egy Boszorkánykonyhába, ahol a Tintahal rokona Egérszámtant és Az ékesszólás tudományát oktatja Madár Úrnak. De kürtöl a posta. Viszont Nem jön senki. Az Időjáték…szerint Rákóczi kémek és kalózok közt 1712-ben fölfedi A ház titkait.
   |
Drazen Dragojevic A tintahal rokona „A legnemesebb élvezet a megértés öröme”, mondta Leonardo Da Vinci, akinek kíváncsiságáról, lenyűgöző tudásáról és tehetségéről már olvashattál a Szitakötőben. A róla elnevezett ismeretterjesztő tévécsatorna jelképe is a művészetet és a tudományt egyesíti: egy gyönyörűséges ammonitesz váza.
Az ammoniteszek 400 millió évvel ezelőtt, a devon korban jelentek meg, és a dinoszauruszokkal együtt 65 millió éve haltak ki.
A tengerben élő lábasfejű legközelebbi rokonainak a ma élő polip és tintahal mondható, de valamelyest hasonlít a csigaházas polipokra is. Nevét idősebb Pliniustól kapta, aki az ókorban írt természettudományos művében csavarodó kos-szarvhoz hasonlította a vázát. Mivel az óegyiptomi főisten, Ammon-Ra jelképe is a kos-szarv volt, Plinius róla nevezte el a különös állatot.
Az ammoniteszek tehát már réges-régen kihaltak, így keveset tudunk az életmódjukról. Puha testük nem örződött meg, de sokat elárul csigákéhoz hasonlatos vázuk, amely az évmilliók alatt megkövesedett, fosszíliává vált. (A fosszília kifejezés a latin fossus, ‚kiásott’ szóból származik, állatok, növények vagy más élő szervezetek ősmaradványait, lenyomatait jelöli.) A vázak arról tanúskodnak, hogy az ammoniteszek az őstengerek nyílt vizét kedvelték, és jól úsztak. Elképzelhető, hogy a ma élő lábasfejűekhez hasonlóan tintaszerű anyagot fecskendeztek támadóikra. Puha testük a csavarodó váz végében húzódott meg. Ahogy az állatok nőttek, újabb és újabb, egyre nagyobb kamrákat növesztettek a vázukhoz, és a korábbi, kisebb kamrákat vékony fallal zárták le. Ezeken a falakon vékony cső vezetett át, ami összekötötte a kamrákat, és az ammoniteszek úszástechnikájukat azzal is szabályozták, hogy gázzal vagy folyadékkal tölthették fel a kamrákat.
Valószínűleg két évig éltek – erre mai rokonaik, a nautiluszok életmódjából következtethetünk. Csakhogy míg a nautiluszok a hideg, mély vizeket kedvelik, az ammoniteszek valószínűleg a meleg vízben érezték jól magukat, és gyorsabb volt az anyagcseréjük – talán ezért nőttek jóval nagyobbra, mint mai rokonaik. Tengeri élőlényekkel táplálkoztak, vadász módszerük hasonlíthatott a mai lábasfejűekéhez: csendben becserkészték a zsákmányt, majd villámgyorsan magukhoz rántották karjaikkal. A karok tövénél, a szemeik között található erős állkapcsukkal könnyedén felfalták az áldozatot.
(A folytatás az őszi számban olvasható)
|