A sötétség világában Éjszakai bútorszörnyek között is eljön Az álmok királynője, az Álomhozó, s máris A drámák bölcsőjénél vagyunk. Horgonyt le! Nézzük együtt Gadányi Jenő képeit! A polisz polgára, Az igazságot tévő Rózsasándor társaságában. Aztán a Szellemvasút… avagy a nőnevelés szabadcsapata elröpít egy Boszorkánykonyhába, ahol a Tintahal rokona Egérszámtant és Az ékesszólás tudományát oktatja Madár Úrnak. De kürtöl a posta. Viszont Nem jön senki. Az Időjáték…szerint Rákóczi kémek és kalózok közt 1712-ben fölfedi A ház titkait.
  |
Bene Zoltán | László Luca Az igazságot tévő Rózsasándor Az Óperenciás tengeren túl, de még az Üveghegyen jócskán innen, egy nagy, délibábos rónaságon ügetett keresztül Rózsasándor. Mielőtt felpattant széles hátú lovára, nagy bajuszát gondosan kifente, méhviasszal megkenegette, s egy-egy csöbör hűs patakvizet akasztott rá jobbról és balról, hogy legyen mit innia, midőn a lapály kellős közepébe érkezik, ahol harmat sincsen, nemhogy víz. Ilyen előrelátó ember volt Rózsasándor és ilyen erős a pödrött bajusza. Szálegyenesen ült a nyeregben, nehogy egy csöpp víz is elveszelődjön a hosszú úton. Igaz, megtehette volna, hogy a mögötte lovagoló Panzasándorra, hűséges szolgájára aggatja a vizes csöbröket, ő azonban nem csupán előrelátó és erős bajuszú, de jóságos lelkű ember is volt.
Tüzesen sütött le reájuk a nyári nap sugára, ahogy szelték keresztül azt a délibábos rónaságot, Rózsasándor meg Panzasándor. Fölöttük vándorsólymok röpdöstek, az ég kékje szikrázott a szemükben. Délben megálltak, tarisznyájukból szalonnát és kenyeret kanyarítottak elő, kényelmesen megebédeltek, ittak rá a csöbrökből már nem annyira hűs patakvizet, megtörölték a szájukat-bajuszukat, azzal Panzasándor föltette a kérdést, ami az oldalát fúrta, hogy majd kilukadt tőle:
− Meddig megyünk még, kedvelt uraságom?
Rózsasándor összevonta a szemöldökét, visszaakasztotta a csöbröket a bajuszára jobbról és balról, s úgy szállt föl a lovára, hogy egy negyed-kortynyit sem lögybölt ki az innivalóból. Mikor elhelyezkedett a nyeregben, bársonyos hangján így felelt:
− A délibábos rónaság mögött kezdődik a szortyogó lápvidék, mögötte pedig a fortyogó földek. Oda tartunk, Panzasándor, nem egyéb helyre. Kapj a gebédre, mert ránk esteledik!
Panzasándor úgy érezte, ettől ugyan nem lett tájékozottabb, érteni sem értett meg semmivel se többet, mint korábban, mégis engedelmeskedett, mert hűséges és együgyű szolga volt, s az ügye maga Rózsasándor.
Délután négy órára elérték a délibábos rónaság határát. Éppen átléptettek volna rajta, mikor eléjük toppant két délibáb. Nagy, erős délibábok voltak, acsarogtak és vérben forgatták a szemüket. Panzasándor összehúzta magát a nyeregben és pislogott, mint béka az üres konzervdobozban, Rózsasándor azonban csak jóízűen nevetett.
− Engem akartok megijeszteni, besték?! − kiáltott a délibábokra, akik buzgón bólogattak.
− No, ahhoz korábban kellett volna fölkelnetek! − rikoltotta Rózsasándor, leakasztotta a csöbröket a bajuszáról, hátranyújtotta Panzasándornak, megsarkantyúzta a lovát és a délibábokra rontott. Azok menten köddé váltak. Beletelt egy-két percbe, mire Rózsasándor előkeveredett a tejszerű ködből, az út viszont nyitva állt, nekivághattak a szortyogó lápvidéknek.
(A folytatás az őszi számban olvasható)
|