„A dal szárnyára veszlek” – írta Heinrich Heine (ejtsd: hejnrih hejne) német költő. A vers kezdősora egyben a címe is, és szinte kínálkozik a gondolat: hát persze! A tánc a dal szárnya! Ám mielőtt a táncról mesélnék, jobb, ha egyelőre a föld közelében maradunk. Hiszen táncoló testünk is a földhöz kötődik, és alkalomadtán onnan rugaszkodik el. Kevés földközelibb cselekvés, művészet van a táncnál, ha csak a palántázást nem számítjuk a művészeti ágak közé. És miért ne? A tánc és a földművelés nem is esik egymástól messze: törzsi kultúrákban léteznek olyan táncos szertartások, amelyek a bőséges termést és a kedvező időjárást hívják. Istenséghez vagy valamely felsőbb hatalomhoz fohászkodnak így. Nem szavakkal, hanem mozdulatokkal. Bizony, ez maga a varázslat!

De ha a táncot általában a földön műveljük, hogy jön ide a repülés? Mit jelent a „dal szárnya”?

Előfordult már veled, hogy valahol zene ütötte meg a füled, és egyszerre azon kaptad magad, hogy a lábad veri a taktust? Azután talán fölálltál, jobbra-balra lépegettél, mozgott a csípőd, a derekad, a törzsed és a kezed. Oda sem figyeltél, ment magától. Bárcsak minden ilyen könnyű volna! A tested felveszi a ritmust – a zene tovább rezdül tagjaidban – folytatódik benned, ahogy a madár a szárnyában!

A tánc bizonyos szempontból a legegyszerűbb önkifejezési forma, a legközvetlenebb nyelv: olyannyira természetes, hogy még a csimpánzok is hajlamosak táncra perdülni, vagy legalábbis táncra hasonlító ritmikus mozgást végezni, pusztán a saját örömükre! Még a zenét sem kell mindig bekapcsolnunk, mert a mozdulatokból, a lépések koppanásából is kialakulhat a ritmus. Gondoljunk csak a virtuóz sztepptáncra! De éppen az „eszköztelenség”-ből fakad a tánc nehézsége: a táncos nem rejtőzhet el valamilyen tárgy mögé, nem kapaszkodhat a hangszerébe, mint a zenész, az ecsetbe, mint a festő, vagy az írószerszámba, mint az író. Minden, amit csinál, azonnal látható.

Ha az ösztönös mozdulatokat megjegyzi és persze kiegészíti más, tetszetős, kitalált gesztusokkal és lépésekkel, rendszert alakít ki: így jönnek létre a különböző táncstílusok, táncfajták. Legelőször a népi táncok. Aztán egyes emberek, profi táncosok gondolták tovább az elemeket, és létrehozták a „műtáncokat”, majd az előadásra szánt színpadi táncot.

A néptáncok szoros kapcsolatban vannak a földdel – ezt megfigyelhetjük több afrikai, törzsi táncban. A mozgások az európai szemnek gyakran tenyeres-talpasnak tűnnek, mert lényegük, hogy az ember minél nagyobb felületen érintkezzen a talajjal, és testének középpontja minél közelebb legyen a földhöz. A test ugyanakkor függőleges marad, mert a táncos gyakran az égben lakó istenség felé közvetíti a kéréseket és a hálát. Az ég felé fordulásban lesz „szárnyaló” a tánc. Ilyen ima-táncra Indiában is találunk példát, de azok rendkívül kecsesek: aprólékosan kidolgozottak, finomak, és nemcsak a végtagok meg a törzs, hanem még a szem és a szemöldök mozgása is árnyalja a közlést. Az egymás után következő mozdulatok úgy alakítanak „mondatokat”, ahogy a beszédben a szavak. Így mesél a táncos történeteket.

A mesélő jelleg a magyar néptánctól sem idegen. Ünnepeken, esküvőkön is előadnak, „játszanak” dramatikus (színdarabhoz hasonló) táncokat. A különböző tájegységeken kialakult táncformákat dialektusoknak nevezik. Ez eredetileg „beszédmodort” jelent, amit magyarul „nyelvjárás”-ként ismerünk. Ugye, milyen sokat elmond, ahogyan a „nyelv” és a „járás” szó összekapcsolódik?