Az ókori rómaiak minden fontos tettük előtt a kétarcúnak képzelt Janushoz imádkoztak. Az istenek apjának, kezdet és vég, sőt, valamennyi ellentétes fogalompár védőszellemének tartották a kétfelé néző figurát. Bizonyára akkor is sejtették, hogy az ellentétek összetartoznak, hogy pozitív és negatív vagy jobb és bal feltételezi egymást.

De tudták-e – hiszen még manapság sem köztudott –, hogy a legtöbb tulajdonság önmagában hordozza a szélsőséges ellentéteket? Úgy is mondhatnánk, az egyes tulajdonságok és adottságok nagyon különbözővé tehetők.

Az erőszakot – idegen szóval: agressziót – például egyértelműen visszataszítónak érezzük. Az erőszakos ember uralkodni akar a környezetében élőkön, s mert erőszakos és képes gátlástalanul törtetni, többnyire sikerül is vezetővé verekedni magát. Hajlamos elnyomni és megalázni a nála gyengébbeket. Az erőszakosság bajnokaiból lesznek a véres kezű diktátorok – de még ha nem is jut számukra történelmi szerep, házi zsarnokként keserítik családjuk vagy munkatársaik életét. Újra és újra tragédiát okoz a közéletben és a kisebb közösségek mindennapjaiban is, amikor az erőszakot erőszakosan próbálják megfékezni – de hát lehet-e másképpen? Nos, ha jobban belegondolsz, magad is számtalan példát találsz, amikor az erőszak képessége nélkülözhetetlennek bizonyul. A sebész nem tudna belevágni szikéjével az élő emberbe, ha nem volna valamennyireagresszív. Csakhogy amit önnön képességéből tudatosan formált, azt már nem erőszaknak, inkább erőnek nevezzük. Egy zenekart vezető karmester vagy egy színházi társulatot összetartó rendező, sőt, minden nevelő vagy gyógyító beavatkozikmások sorsába, márpedig a beavatkozáshoz megszelídítetterőszak – erő – szükséges. Hát nem furcsa, hogy a szeretet és a gondoskodás is beavatkozás, végső soron erőszak?! De micsoda különbség van egy zsarnok vezető és egy figyelmes tanító között! Pedig lelki alkatuk gyökere ugyanaz. 

(A folytatás a nyári számban olvasható.)