Amikor Napóleon soknemzetiségű hatalmas hadseregével 1812 júniusában átlépte Oroszország határát, a francia császár képzeletét leginkább I. Sándor cár foglalkoztatta. Újra és újra elképzelte, amint a nála fiatalabb uralkodó végre elismeri: ő verhetetlen, mert minden idők legzseniálisabb hadvezére. Már látni vélte kibékülésük jelenetét; úgy ábrándozott kettejük szavairól, mozdulatairól, mintha nem a fél világot elfoglaló zsarnok volna, hanem elkényeztetett, erőszakoskodó gyerek. Azt kívánta, hogy megismétlődjön az öt esztendővel korábbi békekötésük. Ó, több volt az, mint békekötés! A porosz település nevéről tilsiti békeként emlegetett találkozójukra valójában a Nyemen folyó kellős közepén került sor. A sorozatos katonai győzelmeket arató Napóleon akkor még nem akart a cár földjére lépni, Sándor sem Napóleon meghódított területeire, így aztán különös diplomáciai színjátékot rendeztek. A két uralkodó a folyó két partjáról indult, és félúton egy lehorgonyzott, feldíszített bárkában találkoztak. Megbeszélésük során úgy rendelkeztek országokról és népekről, mint tulajdonaikról és játékszereikről. S annyira belelovalták magukat a komédiába, hogy testvérükké fogadták egymást. Napóleon még azt is tervezte, hogy a birodalmak közötti barátságot megpecsételve feleségül veszi a cár húgát, csakhogy a cári család gyűlölte és a sátán képviselőjének tartotta a közrendűnek született, felkapaszkodott „kis korzikai káplár”-t, aki ráadásul polgári reformokat vezetett be a meghódított európai orszá-gokban.1808-ban a német Erfurtban tartottak uralkodói „csúcstalálkozót” – voltaképpen királyok és fejedelmek hajbókoltak Napóleon előtt, csak Sándor cár volt megközelítően egyenrangú.

Ők ketten voltak ott a főszereplők, a többiek mind statisztáltak.

Napóleon elhitte magának – és elhitette birodalma alattvalóival –, hogy Sándor  „megszegte ígéretét” – s ahogy hadüzenetet jelentő levelében írta: a cár viselkedése „a gyalázatot vagy a háborút kínálja számunkra. Nem lehet kétséges, hogy melyiket választjuk”. De hát a háborúk kirobbantásához az uralkodók mindig is kerítettek tömegeket szédítő és felajzó jelszavakat! Miféle „gyalázatot” nem tűrt az a hat-hétszázezer katona (egyes források szerint ennél is több), aki a császárral elindult az orosz hadjáratra?

1812-re egyébként már semmi nem maradt a magát császárrá koronáztató, világhódító Napóleon polgárosító törekvéseiből. Pedig sokáig mesehősként gondoltak rá. Még a 19. század legelején is rajongtak érte a legfelvilágosultabb emberek Európa-szerte. Csodálták szívósságát, s hogy a tehetsége, és nem születési előjogai tették uralkodóvá. Konzulként milyen büszke levelet írt 1800-ban a száműzött francia királynak: „én katona vagyok, a forradalom fia, és nem tűröm el, hogy sértegessenek, mint egy királyt"! Beethoven (ejtsd: bétóven) német zeneszerző neki ajánlotta diadalmas III. szimfóniáját (aztán ő is, mint annyi lelkes Napóleon-hívő, csalódott, és kétségbeesetten letépte kottájáról az ajánlást). 

(A folytatás a nyári számban olvasható.)