Nemcsak az ember, minden élőlény „gyűjti” valahogyan a számára fontos információkat. A növény érzékeli az esőt vagy a perzselő napsugárzást, s ennek megfelelően összeszűkülnek vagy kinyílnak a levelén a párologtató nyílások. A papucsállatka is „veszi az üzenetet” egy kémiai jelfogóval, hogy milyen irányban növekszik a vízben a táplálék mennyisége, vagyis hogy merrefelé érdemes úsznia.

Az Euglena nevű egysejtű állat (magyarul: zöld szemes ostoros) csak mikroszkóppal látható.
A „szeme” valóban fényérzékeny folt (nem úgy, mint a nappali pávaszem nevű pillangóé, amelynek a szárnyán csak szemre hasonlító folt látható), meg tudja különböztetni vele a sötétet a világostól.

A földigiliszta bőrében szétszórtan vannak olyan fényérzékeny sejtek, amelyekkel a fény erősségét, sőt, irányát is érzékeli. Ebből tudja, hogy már „kilóg” a talajból, ideje visszahúzódni.

Mit nevezünk szemnek? Bármilyen szervet, amellyel az állat lát, akármekkora is a különbség pl. az éti csiga és a sas szeme között. A csiga fején, a hosszabbik tapogató végén jól látszik egy kis fekete pötty. Ebben olyan festéksejtek vannak, amelyek segítik a fényérzékeny sejtek működését. A csiga nem lát élesen, alakokat nem tud megkülönböztetni, de a világos és sötétebb foltok felismerése neki éppen elég információ. Csápjai mozgatásával sokfelé nézhet. Némelyik rákfajta a viszonylag hosszú nyélen ülő szemét rá tudja irányítani valamire. Különös látvány!

A rovarok – például a szitakötő – szeméről már olvashattál a folyóirat legelső számában. De most is hangsúlyoznunk kell, hogy a rovarok és a mi szemünk felépítése között elvi különbség van. A rovarok sok kis elemi egység „összerakásával” kialakuló szeme ugyancsak eltér a mi ún. hólyagszemünktől. A szitakötő apró mozaikkockákból rakja össze a képet, mi viszont egy képet látunk. Persze mindkét változat kiválóan megfelel a célnak.

A pókoknak nyolc szeme van, s ezek elhelyezkedése jellemző az adott pókfajra. Ez azonban kivétel. Rajtuk kívül csak a mesében van olyan, hogy valakinek kettőnél több szeme van. Pl. Argosznak, a görög mitológia óriás pásztorának volt száz szeme, amelyekkel éberen őrködött hazája védelmében. Innen származik a szólás, hogy „árgus szemmel figyel”. Mi két szemmel nézünk a világba, s valamennyi gerincesnek és a rovaroknak is két szeme van.

Miért jó, hogy – ellentétben a mitológiai egyszemű óriásokkal, a küklopszokkal – két szemünk van? Két szemünkkel nem hajszálpontosan ugyanazt a képet látjuk, mert ugyanazt egy kicsit máshonnan nézi a jobb szemünk, mint a bal. A két kép eltéréséből az agy megtanul következtetni, hogy mennyire van közel a látott tárgy, hiszen annál nagyobb a különbség a két kép között. A tárgyak távolságának érzékelése a térlátás. E nélkül sokkal bizonytalanabbul mozognánk a környezetünkben, nem tudnánk, mi van közel, s mi távol.

(A folytatás a nyári számban olvasható.)