Mindnyájan átéltük már, hogy nagy sebességgel közeledik felénk egy tárgy. Ha labda vagy frizbi, felkészülünk az elkapására. Ha veszélyes fadarab, kő vagy hógolyó, elugrunk vagy elhajolunk előle.

Jó a reflexed – mondják ilyenkor elismerően.

A dicséret mégis mintha az izmainknak szólna, pedig a szemünk és az agyunk sokkal fontosabb szerepet játszik. Először érzékelni kell a közelgő tárgyat, majd annak irányát és sebességét felmérve megbecsülni: mikor, és testünk melyik részéhez érkezhet, s közben még azt is el kell dönteni, veszélyes vagy sem, mert attól függően választjuk ki és hajtjuk végre a megfelelő cselekvést.

Minderre annyi időnk van, amennyi az észleléstől a tárgy „becsapódásáig” tart. Kardos Lajos professzor úgy vélte, ez az időtartam kulcsfontosságú, ha arra keressük a választ, az állatvilág egészen korai időszakában hogyan és miért alakult ki és fejlődött tovább az információkezelés képessége. Ha a környezeti változásokat hamarabb érzékeljük, mint ahogy az általuk jelzett veszélyes hatások elérnek minket, elkerülhetjük a létünket vagy épségünket fenyegető történéseket. (A hógolyóról visszaverődő fény előbb éri el testünket, mint maga a hógolyó.)

Bár sok más érzékszerv is különleges teljesítményre képes, a levegőben, a föld felszínén és az álló- és folyóvizek felsőbb rétegeiben élő lények esetében emiatt a látószervek fejlődése a leglátványosabb. (A sötétben élő állatoknak értelemszerűen erre nincs szükségük, nekik a hallásuk, szaglásuk, tapintásérzékelésük különösen kifinomult.)  

Az anyagi világban a fény terjedési sebessége a leggyorsabb folyamat (másodpercenként 300 ezer kilométer). Ezért az evolúció során kialakult az élőlényekben egy érzékelőrendszer, amely a hozzájuk leggyorsabban eljutó jelzéseket veszi, hogy a gyors felismerést gyors jelfeldolgozás követhesse az agy megfelelő központjaiban. 

(A folytatás a nyári számban olvasható.)