Hányan panaszolták az emberiséget sok ezer éve kínzó gazdasági egyenlőtlenséget, és mennyi okos javaslatról tudunk! De mintha a költők és tudósok is pusztába kiáltoztak volna, a megosztottság és kizsákmányolás egyáltalán nem szorult vissza – sőt, minél többen élünk a Földön, annál mohóbban gazdagodnának a gazdagok és annál nagyobb arányú a nyomor. A világ különböző helyein kirobbantott háborúkat is valójában a haszonszerzés okozza. A hatalom birtokosai éppúgy egymás ellen uszítják az embereket, mint a nagy földrajzi felfedezések, a gyarmatosítások vagy az első világháború idején.

Miért nem segít a rengeteg felhalmozott ismeret, szép elmélet és jó szándék? A legnagyobb gond, hogy az igazságos társadalmat megalapozó egyenlőség, szabadság és testvériség elveit nem lehet paranccsal elfogadtatni. Törvények ugyan segíthetnék, hogy mindinkább terjedjenek és valósággá váljanak az ábrándok. Ehhez viszont legelőbb a törvényalkotóknak kellene saját gyakorlatukban alkalmazni, vagyis magukra is érvényesnek tekinteni mind a három, egymással szorosan összefüggő eszményt. Nem hihetünk olyan törvényalkotónak, aki ugyan igazságot – például egyenlő esélyeket – hirdet, de közben ragaszkodik a saját kiváltságaihoz.

Igaz, a becsületes és bátor kezdeményezők – a legutóbbi Szitakötő-számban Owenről olvashattál – csupán kisebb közösségek életkörülményeit igyekeztek emberibbé tenni. A „kisebb közösség“ azonban több ezer fő is lehet. A történelem során meggyőzőbbnek bizonyult egy-egy szűkebb körű, de jól működő gazdasági rendszer kiépítése, mint az áldozatokat követelő, mert erőszakos és harsány szólamokkal kísért világváltoztatás. Mindenképpen fontos, hogy a vezető ne „felülről“ intézkedjen, hanem osztozzon a többség sorsában. Minden szövetkezeti elgondolás alapja a szolidaritás, vagyis a kölcsönös kötelesség- és segítségvállalás. Nem elegendő sajnálni a szegényeket – sajnos, az alkalmi jótékonykodás sem mindig segít. Aki valódi és tartós igazságot akar, nem „lehajol“ a rászorulókhoz, hanem magával egyenrangúnak tekinti a legnyomorultabbakat is, és olyan együttélési módokat keres, amelyek lehetővé teszik mindenki önállóságát. Már a 19. századi önsegélyezési egyesületek is ezért alakultak. Hiszen az alamizsna nemcsak annak megalázó, aki kapja, de annak is, aki adja, mert maga az adakozó mozdulat kifejezi az egyenlőtlenséget.

A különféle szövetkezetek tagjai például elkülöníthetik vagyonuk egy részét, hogy a bajba jutottak igényelhessenek belőle – voltaképpen a közösből.

A magyar szövetkezeti mozgalmak megalapítója, az 1831-ben született Károlyi Sándor is gazdag gróf volt, de nem érte be azzal, hogy nemes célokra – kórházak, árvaházak, öregotthonok – adományozzon. Tizenhét esztendősen Klapka György komáromi várparancsnok mellett katonáskodott a szabadságharcban, a bukás után neki is menekülni kellett. Öt évet töltött Franciaországban, közben megismerte a legkorszerűbb közösségi szerveződéseket, és hazatérve először a saját birtokán teremtett mintagazdaságot. Aztán országszerte segítette a földművelők munkáját és életmódját javító mozgalmakat. A 19. század legvégén létrehozta a Magyar Gazdaszövetséget és megalapította a Hangya nevű szövetkezeti hálózatot.

(A folytatás a tavaszi számban olvasható)