Amikor a nemzeti színjátszás királynője, Jászai Mari 1926-ban meghalt, Babits Mihály versben siratta, és szinte felháborodottan kérdezte: „Hol a mozgókép amely / megőrzi léptét? Hol a fonográf, nemes hangjának?“ Valóban: a kortársak emlékezései és saját, inkább idősebb korában készült írásai mellett csak a fényképek segítenek nekünk, hogy megidézzük alakját. Film és hangfelvétel – noha mindkettő létezett már – nem maradt ránk.

A fellelhető fotók többségén jelmezben, tehát színpadi szerepben látjuk. Nincs ebben semmi különös, végtére is egy ünnepelt színésznőhöz készülünk. De feltűnő és elgondolkodtató, hogy egyetlen emléktárgy se köthető élete első másfél évtizedéhez. Azt hiszem, ha tehette volna, az agyából is kitörli a gyerekkorát. Egyszer ugyan megpróbálta elhitetni, hogy nevetett saját kínján, mert így emlékezett az újságírói kérésre, hogy adjon pár gyerekkori fotográfiát: Hirtelen előttem állott nyomorúságos, kegyetlen gyerekkorom, az éhezés, a temérdek ütleg, az elfagyott füleim és lábaim, az úrigyerekektől kapott ócska ruhák, amik sose illettek ránk, apám aszkéta fölfogása; még ha lett volna is életében egy fölösleges garasa, tizenhárom-tizennégy gyerek születése, halála és heti tíz forint keresménye mellett; mindez átcsapkodott az agyamon, mint a villám, és hatása olyan kacagásba buggyant ki belőlem, miért örökre hálás leszek annak, akié az ötlet volt, hogy tőlem gyerekkori arcképemet kéresse.

Olyan vad indulattal szabadult volna eredetétől, hogy a nevét is megváltoztatta, sőt, anyakönyvi kivonatából kiégette a vezetéknevét, és saját keze írásával jegyezte a hivatalos papírra: ebből lett Jászai. Pedig a születésekor – a levert szabadságharcot követő évben, 1850-ben – az ászári házacskában még boldog emberek laktak. A szülők szerelméről legendák keringtek, és Krippel József ácsmesternek nem okozott gondot ötödik gyereke jövetele sem. Aztán éppen a gyerekek taníttatása miatt költöztek Győr városába – a bajok ezután jöttek, méghozzá halmozottan. Mari ötéves sem volt, amikor édesanyja meghalt. Haldokolva megeskette a férjét és özvegy szomszédasszonyát, hogy összeházasodnak – gondoskodni akart árváiról, és nem sejthette, milyen kegyetlen mostohát szabadít rájuk. Kevesebb szeretettel még nem neveltek föl gyereket, mert én emberi kezet nem éreztem hozzám érni, csak ha az ütött – írta évtizedekkel később.

(A folytatás a tavaszi számban olvasható)