A hagyományos paraszti világkép rendjét két jeles határnap őrzi a kalendáriumban. Egyikük névadója őszi avarban, másikuk tavaszi nárciszmezőkön járkál; Mihály a téli, György a nyári félév kezdetét strázsálja. Mondták is tréfásan a régi öregek: Szent Mihály öltöztet, Szent György vetkőztet.

György napja április 24-én végérvényesen a tavasz kezdete Európa középső és keleti felén, még ha hűvös is az idő. Süss fel nap, Szent György nap, kertek alatt a ludaim megfagynak, énekeltük régmúlt gyerekkorom idején, amihez Szegeden még hozzátették: terítsd le a köpönyegöd, adjon Isten jó melegöt,hopp!

Ez volt a jószág kiverésének, legelőre hajtásának ideje, amihez zöld ágakat törtek az erdőn, hogy úgy zsendüljön a jószág, ahogyan a zöld ágon a levél. A kanász, a csordás búcsúzott, ha helyébe újat fogadtak. Ekkor szegődtek el az új béresek, cselédek is, és ekkor álltak össze a halászbokrok.

Mint évnegyedkezdet, híres gonoszjáró nap volt. Éjszakáján nyírfaágakkal tűzdeltek ajtót-ablakot a boszorkányok és hazajáró lelkek ellen. Egy 16. századi kolozsvári boszorkányper vallomásai szerint ezen az éjszakán lehet varázserejű harmatot szedni. A szatmárnémeti boszorkányok állították, hogy ekkor szólalnak meg a füvek, a szegedieket pedig addig kínozták, míg „beismerték”, hogy Szent György napján adták el az esőt a törökországi boszorkányoknak, azért volt akkora szárazság azon a nyáron.

Egyes helyeken dologtiltó nap volt a női munkára. Szent György napkor üngöt varrtam, Márok napján mögvakútam, lányok, lányok vigyázzatok, Szent György napkor ne varrjatok!– mondogatták a kárvallottak. Sokan megfogadták a tanácsot. Sutba dobták a varrnivalót, s elmentek egyszer-nyíló páfrányt keresni: a hiedelem szerint éjfélkor virágzik, és arany fénnyel világít a sötétben. Mindentudó lesz, aki megtalálja, megérti a fák, füvek, állatok beszédét. A rigmusban szereplő Márok, vagyis Márk Györgyöt követi a naptárban. Szintén jeles nap, ekkor tartják a búzaszentelést.

Régi hiedelem, hogy a Szent György éjszakáján hullott harmatban van a föld ereje. A közelmúltban még élt a harmatszedés szokása. Lepedőt, abroszt terítettek a búzára vagy a rét füvére, és addig húzgálták, míg átázott a harmattól. Ezután kicsavarták, és a lecsurgó nedvet belekeverték a jószágok eledelébe vagy a kenyértésztába. Bűbájosok a más vetésén húzták meg a vásznat, s a más harmatjával sütött pogácsával a saját tehenüket etették, hogy bővebben tejeljen a más földjének erejéből.

(A folytatás a tavaszi számban olvasható)