Az életet már megjártam,

Többnyire csak gyalog jártam.

(Arany János)

Jó úton járunk? Nem könnyű válaszolni. Mert kinek ez, kinek az az út jó. A földút keskeny, egyenetlen, nem lehet rajta autóval száguldani. Csak lovaskocsival kocogni, vagy biciklivel tekerni. Gyalogjárásra viszont kiválóan alkalmas, hát még ha valaki éppen nem siet. Hanem például túrázik, vagy csak sétál. Mint én most. Kiszellőzteti a fejét. Le-lehajol egy virághoz, érdekes kavicshoz, hogy közelebbről, alaposan megnézze. Hogy gyönyörködjön az apró részletekben, a pici szépségekben. Közben azon gondolkozik – lenézve a nagy útra –, hogy az bizony más világ. Ott az emberek sietnek. Nem érnek rá nézelődni. Mire észrevennének valami szépet az út mentén, már régen el is hagyták.

Mikor gyerek voltam, üdvrivalgásba törtünk ki a testvéreimmel, ha az autó, amelyben ültünk, elérte az óránkénti 100 kilométeres sebességet. Ma viszont ezeken az óriási, széles utakon rosszallóan néznek arra, aki „százzal döcög”. Mert minél hamarabb el szeretnének jutni valahova. Lélekben tehát nem is ott vannak az utazók, ahol a testük, hanem egy távoli célban. A gondolataik nem „itt és most” járnak, hanem „ott és majd”. Persze hiába is mennének lassan! Észre sem vennék az út menti réten az angolperje kicsiny kalászában billegő portokokat.

Nini! Egy béka. Éppen a lábam előtt baktat át a földút túloldalára. Megállok. Leguggolok és közelről figyelem igyekezetét. Örülök, hogy tudom, mi dolga volt ennek a békának az út egyik oldalán, s most miért igyekszik – a maga béka-tempójával – a másikra. Ezen az oldalon, az erdőben él. Itt van a „lakása”: egy gödör a talajban. De ott lent, az autóút túloldalán van a tó, ahova most el kell jutnia. Viszi az ösztöne. Szaporodási időszak van. Ott kell leraknia a petéit, amelyekből majd békaporontyok – ebihalak – bújnak ki. Peterakás után természetesen visszajön ide, de most ott van halaszthatatlan dolga. Én meg csak nézem, ahogy cammog rendíthetetlenül előre. Lassan, de biztosan. Lassan, mint én.

És megborzongok. Mert lehet, hogy amikor odaér majd a nagy betonútra, az autóval száguldozók is találkoznak vele: szétlapítják a kemény gumikerekekkel. Talán még bosszankodnak is, ha megcsúszik rajta a kocsi kereke.

Mi – a „fejlett világ” lakosai – egyre hosszabb, szélesebb autópályákat építünk. És ezeken egyre több autó suhan végeláthatatlan sorokban. Mert sietünk. Mert OTT akarunk lenni. És minél hamarabb. Lehetőleg azonnal. Nem érünk rá kicsiny részletekkel, pici szépségekkel és érdekességekkel foglalkozni. Nincs gondunk kavicsra és békára.

Jó úton járunk?