Micur napok óta nincs sehol. Pontosabban valahol talán van, de senki se találja. Se égen, se földön, se vízben, se tűzben. Bár jobb is, hogy nincs a tűzben, hiszen Micurt szénné égve elképzelni is rémes. Kiscsabi el is szégyellte magát, mintha csak ő akarta volna megégetni, pedig a ferde gondolatairól nem tehet az ember, azok jönnek maguktól, ahogy ősszel a legyek, vagy esténként a cikcakkosan röpdöső denevérek. Aztán valami fura ötlet belenyilallott Kiscsabiba, ki is szaladt a kertbe, szétkotorta a tűzgyújtóhely összes hamuját, rettegve, hogy egy elszenesedett kis csontvázra bukkan.

Kétségbeesett kísérlet volt, hiszen az egész házat többször végigjárta, és szakadatlanul kiáltozott: „Micur, Micur”! Kutakodott a kamrában, a befőttes üvegek között, nyomozott a vécében, kajtatott a műhely drótgubancai, smirglihalmazai és szöges deszkái között, megnézte anyuék széles ágya alatt, anya illatos szekrényében, a libegő, tarka ruhák között, feltúrta Kiseszter szobáját is, amiért csaknem felpofozás lett a jutalma. Igaz, tehetetlen dühében a kelleténél kicsit alaposabban dúlta fel a szobát, jobbra-balra röpdöstek a majomságok, amiket csak egy lány képes összegyűjteni, plüssállatok, popmagazin-kivágások, válogatott cukiságok, körömlakkok és körömlakklemosók, krémek, nehogy kiszáradjon a kéz meg a láb meg az arc, szőlőzsír, nehogy kiszáradjon a száj, te jó ég, a szája! Mintha minden lány valami tó vagy patak vagy medence volna, amit félteni kell a kiszáradástól.

Aztán tűvé tette az egész környéket, épp csak a tűket nem tette tűvé, a kötőtűket és horgolótűket, a varrótűket és szeleptűket, mert azok már amúgy is tüvek voltak. Vagy tűk. Vagy ilyesmi, de Kiscsabinak nem volt kedve viccelődni. Nem is ő viccelődött, hanem az agya, mert az már megszokta, hogy minden furcsaságba beleakadjon. Márpedig ez a sok-sok tű épp elég hegyes a beleakadáshoz. Micurt azonban senki nem látta, vagy ha látta, fel se tűnt neki a látvány. Érzéketlen fráterek! Igaz, Micur látványában nem volt semmi rendkívüli. Kiscsabi viszont mégis őt szerette a legjobban a világon. Na jó, a szülei után, meg ha nagyon akarjátok, Kiseszter után, aki mégiscsak a tesója, de azért ne próbáljuk ki, hogy Kiseszter és Micur elvesztése közül melyikre szavazna. Micurnak sokkal kevesebb idegesítő tulajdonsága van, főleg így, hogy nincsen itt...

Ingázó Ferkó bácsi állandóan közlekedett. Vagy a kocsmába ment, vagy onnan jött. Mindig csak átugrott, lehajtott egy pohárkával vagy kettővel, vagy legfeljebb hárommal, aztán indult is haza, mert tudjátok, az asszony, de otthon se bírta sokáig, mondta az asszonynak, benéz a kocsmába, megígérte az Öcsinek, fontos ügy, talán munka lesz belőle. Az asszony zsörtölődött, de Ferkó bá nem hallotta, csattant a kapu, felesége a falnak beszélt.

– Nemláttamén semilyesmit – hökkent meg a földből előpattanó fiú kérdezősködésére Ferkó bá, azzal barackot nyomott Kiscsabi fejére, és ingatagon ment tovább.


(A folytatás a téli számban olvasható.)