bla

A Szóbeszéd hóemberekről szól ezúttal, hiszen tél van, Fagyra fagy jönA levegő is megfagy. Gyere, öreg, Betlehembevagy A sólyomfejű isten országába, és közben Beszélgessünk a beszédről! Ismerd meg magad! és Nézzük együtt Aba-Novák Vilmos képeit! Áramszünet esetén meghallgatjuk Micur és a mészkőrobbanás meg Holdonfutó Jankó és Don Juan történetét, majd megismerkedünk A tojástörő keselyű és a takarító delfin meg a Tevékeny talajlakók mindennapi életével. Ekkor már visz minket a Szellemvasút… avagy a nagy adag szeretet, értjük a Vörös iszap és magyar ezüst kapcsolatát, és vár a Búvóhely aranyrögökkelmindez, a Szitakötő szótár is: Enyém, tiéd, miénk.

0-nyito-design_04
0-nyito-design_05
Kép

Kámán Balázs

Ismerd meg magad! [3]

Bár a gyógyításhoz nélkülözhetetlen anatómia a hiedelmek és tiltások miatt évezredekig nehezen fejlődött, és az orvosok keveset tudtak az emberi test felépítéséről – a működéséről, az élettanról meg szinte semmit –, különös beavatkozásokat is feljegyeztek. A 2. században például egy templomszolga lába elüszkösödött, és a később szentté avatott orvosok levágták egy halott, már eltemetett lábát, és azzal pótolták. Állítólagtehetnénk hozzá némi gúnnyal. Az efféle átültetések ugyanis nagyon komoly és sok területre nyúló ismeretet feltételeznek.

A 20. század elején fedeztek fel olyan érvarrat-technikát, amely néhány belső szerv „kicserélésének“ egyik alapfeltétele. Utána is csak állatokon végeztek kísérleteket, próbáltak állati szervet emberhez kötni (egyelőre nem „beépíteni“!), és fordítva, az elhalt koraszülött veséjét állatba operálni – de egyik sem sikerült.

A szerv olyan testrész, amely szövetek meghatározott felépítésű egysége, és maga a szervezet nem tudja újra előállítani. Hiába reménykednénk tehát, hogy az „elromlott“ vese, máj vagy szív helyett a szervezet majd újat és egészségeset növeszt, ez nem lehetséges.

A 20. század második felétől valóban sok eredményes szervátültetést – idegen szóval transzplantációt – végeznek. A bravúros műtétek története azóta elárasztotta a bulvársajtót, filmek, regények témája lett és képtelen fantáziálásra, legendagyártásra ad alkalmat. De rengeteg valódi erkölcsi és jogi kérdést is felvet.

A beültetett szerv mindig valakié volt, s akitől ered, azt donornak (adományozónak) nevezzük. A donor „átengedheti“ azt a szervét, amiből kettő van – egy szülő például gyereke megmentéséért adhatja az egyik veséjét –, s ilyenkor az orvosoknak el kell dönteni, alkalmas-e a szerv az átültetésre. De a szív- vagy májátültetés esetében, hiszen ezekből egy van mindenkinek, csakis halott lehet a donor. Méghozzá az átültetés előtt nagyon rövid idővel elhunyt ember.


Nem csodálkozom, ha beleborzongsz, mikor elképzeled: sokan arra várnak, hogy egészséges szervű embertársuk meghaljon. Hány család bizakodik, hogy az idejében kapott szervvel meghosszabbítható hozzátartozójuk élete! Költőien életet mentő halálról beszélnek, de a szorongás és kételkedés nagyon is érthető. Először is a halál beálltakor rendkívül gyorsan kell cselekedni – épségét, működőképességét megőrizve kivenni a szervet –, s így nagyon fontos a meghatározás: mit tekintünk halálnak. Mi az a visszafordíthatatlan állapot, amikor az újraélesztésre biztosan nincs remény? Jogszerű és emberséges-e az elhunyt családtagjainak beleegyezését kérni a szervátadáshoz, holott talán fel sem fogták még veszteségüket, és fájdalmukban alig tudnak gondolkodni? Vannak országok, ahol ragaszkodnak a tényleges beleegyezéshez – egyébként mindenki nyilatkozhat arról, hogy halála esetén donor legyen –, másutt megelégszenek a feltételezett beleegyezéssel, ami lényegében a tiltás hiánya.


(A folytatás a téli számban olvasható.)
 

1988 - 2014 Liget Műhely Alapítvány | Impresszum | Hírlevél | Támogatók és Partnerek