Látom, csodálkozol, hová jöttünk, milyen vidékre és melyik korba – valami kastély előtt állunk? A kaputól lépcsők vezetnek az épületig, mintha szentély felé tartanánk, és a négy ókort idéző oszlop, oromdíszítéssel… Különös, de a legkülönösebb, hogy a tulajdonos skvarkának nevezi a helyet. Hogy az meg micsoda és ki a tulajdonos? Igazad van. A szellemvasutazás nem tűri a rejtélyeskedést. Mikszáth Kálmán horpácsi házába jöttünk – már bent is vagyunk –; ugye, ismerős a szivarozó, széles arcú, bajszos író? Találkoztál talán egyik-másik fényképével vagy Benczúr Gyula élethű festményével.
Azt hiszem, nem írás közben lessük meg, mert éppen idősebb fiával beszélget a ház továbbépítéséről… Hallod, most is skvarkát emleget? Nos, a szó szlovákul töpörtyűt jelent, de olyan kis birtokot is, „minőkön a bocskoros nemesek élnek”. Skvarka című 1905-ös karcolatában Mikszáth ország-világnak elújságolta, hogyan vágyott „öregségére” valami eldugott helyre telepedni, gyerekkora, a Felvidék, Nógrád megye tájaira. Horpácsnak aztán legendát is költött: pompás kis falu ez, a drégelyi várrom alatt. Szondy két apródja az én rétemen kergette a lepkéket… Egy völgykatlanban van elbújva az egész falucska, eltakarva a világtól hatalmas hegyek rámája által. Vasút nem vezet ide, még országút vagy megyei út sem, postája nincs, telegráfja még kevésbé, a dűlőutakat is a gyep és laboda veri fel. Minden úgy van még itt, ahogy Ali basa hagyta, mikor innen eltakarodott. Csakhogy A tót atyafiak és A jó palócok kötet novelláival, a Szent Péter esernyője vagy a Beszterce ostroma regénnyel gyorsan népszerűvé lett író már nem is igen akart elhúzódni a reflektorfényből. Jól tudja, hogy az élete telis-tele van efféle senkinek sem ártó ellentmondással. Nézd csak, ahogy ül és felnőtt fiára figyel! Szeretetteli derű árad belőle, s valami végtelen szomorúság is. Megértő bölcs és kérlelhetetlen kritikus. Éppen olyan, mint a művei – vagy ezek nem is ellentmondások?
Az íróasztalon a Jókai Mór élete és kora utolsó kéziratlapjai fekszenek, így hát 1906-ban vagyunk. Csodálatosan termékeny esztendő, rengeteg örömmel. A Jókai-könyvnek már az ötlete is remek! Magyarul ilyesmi még nem született: regényes életrajz pontos, gondosan gyűjtött és ellenőrzött tényekkel. Izgalmas, fordulatos történetfolyam a mesterként szeretett íróról és képviselőtársról. Lehet, hogy élvezetes irodalomkönyvet csak író írhat? Lehet bizony, s az különösen vonzó, hogy Mikszáth bátran át- meg átszövi művét a legszemélyesebb érzéseivel. Egészen nyílt vallomásokat is olvashatunk: Jókainak mindent megadott a természet, ami egy világra szóló nagy íróhoz kell, csak a boldogtalanságot nem… Hallott az emberek gonoszságairól, árvák nyomorgásáról, éhezők szenvedéséről, megalázottak lelki háborgásáról, le tudta írni nagy bravúrral, elbűvölő módon, ki tudta tölteni fantáziájával, de bele nem adhatta a saját szívét. Nem voltak gyermekei, nem volt soha kis koporsó a házában...
Mikszáth meg túlontúl sok boldogtalanságot kapott: két kicsi gyereke meghalt. Az első csecsemőkorában, amikor fiatal házasokként nyomorogtak, s neki alig elviselhető lelkifurdalása volt, hogy csak áltatta feleségét a szerelmes és szépséges élet ígéretével. Mauks Ilonát ugyanis romantikusan megszöktette, de sehogyan, semmilyen munkával, vállalkozással nem boldogult.
Az apósa – aki egyben hivatali főnöke volt – azért ellenezte a házasságot, mert a kor szokványos okoskodását követve úgy hitte, az irodalom nem mesterség, és írással nem lehet eltartani egy családot. Két esztendő sem telt el, ezalatt mintha minden összeesküdött volna Mikszáth ellen. Az író nem nézhette felesége szenvedését és önfeláldozását. Elváltak. De mintha Mikszáth-regényben történne: hét esztendő múlva az immár sikeressé lett író újra megkérte az asszony kezét, és Ilona „igen”-t mondott. Sőt, felháborodott a gondolatra, hogy időközben talán másnak ígérkezett el: „hiszen én magához esküdtem az oltár előtt. Felmenthetett-e ez alól engem a törvény?... az én lelkiismeretem nem ismeri a visszaesküvést”.
(A folytatás a téli számban olvasható.)
