Ha írni akarok, leülök a képernyő elé a székre és bekapcsolom a számítógépet: két egyszerű mozdulattal két eszközt használok. Annak idején én még úgy tanultam az általános iskolában, hogy csak az ember használ eszközöket: éppen ezáltal emelkedtünk ki az állatvilágból s váltunk intelligens, kultúrateremtő fajjá. Később azonban az elmélet alapjaiban ingott meg.

A kiváló főemlőskutató Jane Goodall (ejtsd: dzsén gudóll) figyelte meg és írta le legközelebbi biológiai rokonunk, a csimpánz fejlett és sokrétű eszközhasználatát a trópusi esőerdőben. Esti szálláshelyének kialakításához például ágakat gyűjt, fészket épít. Vagy a fák leveleit egybefogja, összerágja, mintha szivacsot készítene, hogy azzal felfogja az esővizet. Kedvenc csemegéjét, a termeszeket úgy kaparintja meg, hogy vékony fűszálat dug a termeszvár keskeny bejárataiba, egy idő után kihúzza a szálat, és a ráakaszkodott – kihalászott! – rovarokat megeszi.

A kutatók először azt gondolták, hogy a csimpánzok az emberektől lesték el az eszközhasználat fortélyait. Alig akartak szembenézni a zavarba ejtő ténnyel, hogy az eszközhasználat (sem) kizárólagosan emberi jellemző. Vélekedésük akkor változott meg gyökeresen, amikor újabb (és egyre több!) fajról bizonyosodott be, hogy céltudatosan használnak eszközöket. Egyes keselyűfélék például csonttal a csőrükben emelkednek a levegőbe, és finom szárnymozdulatokkal addig kormányoznak türelemmel, míg egy kiválasztott kődarab fölé érnek, ott elengedik terhüket, a csont zuhan, felgyorsul, nagyot koppan a kövön, és darabokra törik. A keselyű hozzájut a csontvelőhöz. A madár „tudatosságát” bizonyítja, hogy addig száll fel a csonttal és ejti a kőre, amíg sikerrel nem jár. Egy másik keselyűfaj egyedei csőrükbe apró követ fognak, és addig kopogtatják a prédamadár fészkéből csent tojást, míg a héj betörik és kilefetyelhetik a belsejét. Ezek következetes, célszerű eszközhasználatok, és egyikre sem fogható, hogy a madár az embertől leste el!

A kaledóniai varjú pedig annyira ügyes (okos?), hogy a fák kéregrepedéseiben megbúvó kukacokat képes kipiszkálni. A repedés alakjának megfelelő fapálcikát készít (addig hajlítgatja, alakítja a csőrével, míg pontosan beleillik a repedésbe), és azzal szúrja fel a kukacot, vagy addig hergeli a pondrót, míg az szájszervével belecsimpaszkodik a botocska végébe. Ekkor kirántja a szerszámot – s máris megvan a fehérjedús trópusi csemege!


(A folytatás a téli számban olvasható.)