Volt egyszer egy ösvény, vékony, mint egy pántlika, körbekötötte a dombot, a nagy zöld csomagot.

Nem lehetett tudni az ösvényről, fölfele ring-e kacskán, vagy lefele tekereg: ha a domb aljában álltál, azt hihetted, fölfele megy, ha a tetejéről néztél szét, azt, hogy lefele.

Bármit lehetett hinni erről az ösvényről, ami olyan volt, mint csomagon a pántlika.

Ha rajta bóklásztál, s jól hallgatóztál közben, hallatszott, ahogy apró kövei alól sopánkodik, vagy hogy toppant lábacskáival duzzogva:

– Én nem akarok ilyen pántlikaösvény lenni: körbekötő, vékony, csenevész, senkiházi. Hatalmas, hátas-hasas nagyság akarok lenni. Széles út, melyen sokan elférnek, egymás mellett, karonfogva sétálva. Elférjen rajtam babakocsi, roller, kiskutya, leejtett papírforgó.

Ám mindhiába sopánkodott, vágyta a nagyságot, pántlika volt, vékony volt, ösvény volt, melyen épp csak féllábon ugrálva följuthattál a zöld domb búbjára.

Egy reggelen a jött napnak dörzsölnie kellett dunyhás szemeit, pöcögni bedugult fülein, mert csodát látott, csodát hallott: egy hangyacsalád cihelődött fölfele, hangoskodva a pántlikaösvényen.

– Menjünk, gyerekek, föl a domb búbjára, ezen a haatalmaaas, hátas-hasason, sokan elférünk egymás mellett, karonfogva sétálhatunk – mutatott az ösvényre hangyaapa, s gurult babakocsi, cikázott roller, elfért minden. Gurult egyik széltől a másikig a leejtett papírforgó, sőt, a nagy morzsa is elfért, mit eddig cipeltek a hangyák, majd úgy döntöttek, hogy a domb lábánál, a hatalmas út kellős közepén hagyják.

– Nem hiszek a fülemnek – pislogott a pántlikaösvény. – Hatalmas út vagyok, hasas-hátas nagyság – ismételte többször is, majd fickándozni kezdett. Örült és fickándozott, hogy csak úgy repültek róla a hangyák, az egész pereputty, család, kocsi, roller, kiskutya, leejtett papírforgó, mind a levegőben kapálóztak, óbégatva.

Aztán nyekkentek, visszapotyogva az ösvényre.

Arra az ösvényre, amely egy kicsit vékony, pántlika volt, de hatalmas hátas-hasas is volt ugyanakkor.