Ha egyik városból a másikba utazol, vagy kirándulsz a lakóhelyed környékén, olyan ipari épületeket láthatsz, amelyek felidézik a száz vagy százötven évvel ezelőtti életet. Valóságos időkapuk ezek – s legtöbbször a település szélén találhatók. A fák mögül előbukkan egy csíkos víztorony, mintha pizsamát viselne, vagy egy vörösesbarnára sült malom, másutt egész gyártelep – némelyik csöndes és elhagyatott, régóta nem készül benne semmi, de vannak átalakított és újra, másfélére használt létesítmények. Egyik feltűnő, sőt, hivalkodó és tekintélyes, másik meg szerényen meghúzódik.

A legtöbb, ma műemléknek számító ipari épületet a városok határában húzták fel a 18-19. században, amikor tömeges termelés volt már Magyarországon is. Igaz, korábbi vízimalmok is akadnak folyók, erdei patakok mentén, de ezekből eredeti állapotukban nem sok maradt fenn. Az egyik legrégebbi, kőből készült ipari épület a Bükkben, Lillafüredtől nem messze található. Csaknem kétszáz esztendeje az alig elviselhető forróságban itt készítettek vasat a környéken bányászott ércből. A német származású Fazola Henrik kovácsmester üzeme volt, akárcsak a felső-hámori (ma Miskolc-Ómassa) vasgyár.

Ha ennél nagyobb komplexumot szeretnél látni, Óbudára menj! Sokféle és változatos időkapu akad errefelé: az 1781-es Selyemgombolyító vagy a legendás Gázgyár is. A csíkos tornyokat látva elvarázsolt kastélynak vagy mesefilm forgatásához készült díszletnek vélnéd, ahol tündérekkel, törpékkel, de legalább néhány lovaggal találkozhatsz. Pedig csöppet sem mesés – és nem is veszélytelen – termelés folyt itt hetven éven keresztül. A 20. század elején, amikor még nem a földgáz adta a tűzhelyek lángját, itt állítottak elő szénből légszeszt, melyet nemcsak a háztartásokba továbbítottak, hanem a köztéri világítást adó gázlámpákba is. Sajnos, a terület megsínylette a hatalmas teljesítményt. A talajszennyezés és az épületek állapota miatt egyelőre be sem lehet lépni, a helyszín csak kívülről csodálható.



(A folytatás az őszi számban olvasható)