„Mindvégig szenvedélyesen szeretett: keresni, megtudni, megcsinálni, megpróbálni, megérteni, megvizsgálni…” – mondta Perlrott Csaba Vilmosról egyik festőtársa. Ezek a szavak nemcsak az 1880 és 1955 között élt művész egyéniségét jellemzik, hanem segíthetnek bennünket is, ha együtt nézzük képeit, és meg akarjuk indokolni, hogy miért tetszik, amit látunk.

Perlrott Békéscsabán, a magyar síkságon született, onnan került a varázsos hegyvidéken lévő Nagybányára (a művész-telepre), majd a modern művészet korabeli központjába, Párizsba (egyéni kiállításai is voltak ott), és mindkét helyen otthonosan élt, szinte ingázott a kettő között. De eljutott Spanyolországba is, Európa számos nagyvárosába, művésztelepet alapított Kecskeméten, tagja volt modern festői csoportosulásoknak, feleségével, a szintén festő Gráber Margittal három évig Németországban élt, élete utolsó szakaszában Szentendrén dolgozott. Festészetére a modern francia és német irányzatok hatottak, és a spanyol klasszikus El Greco (ejtsd: el grékó) nyújtott vonalai is fölismerhetők (Önarcképén például).

Ő is olyan újító volt, mint a korabeli magyar festők közt sokan: sajátos egységet teremtett a hagyományos és a modern között. A Nagybányán átélt természeti közelség ereje táplálta és vezette minden munkájában.



(A folytatás az őszi számban olvasható)