Réges-régen, amikor az emberek elefántokra, bölényekre és antilopokra vadásztak, az elhamvadt tűzből valaki kiragadott egy elszenesedett csontot, és a barlang fehér mészkőfalára lerajzolta a vadat, amelyet a napi vadászat során látott és el akart ejteni.  Valahogy így kezdődhetett a festékek története. Mindannyian szeretjük a szép színeket, ti is élvezettel festetek látott vagy elképzelt lényeket és tárgyakat. Erről tanúskodnak a több tízezer évvel ezelőtti barlangrajzok a spanyolországi Altamírában, az algériai Tassili-hegység barlangjaiban, vagy a Dél-Franciaországban talált óriási barlanglabirintusokban.

Az őskori festő megszenesedett rajzeszköze később színezőanyagokkal bővült. Először a lapis lazulival, amely a kéket szolgáltatta, majd a zöld színt adó réztartalmú ásványokkal. Ezek azonban hamar lekoptak, eltűntek, s így elvesztek az alkotások. Más anyagokkal kellett próbálkozni, amelyek a festékkel keverve tartósan rögzültek a felületen. A legelső a tojásfehérje volt – könnyen megtalálták: csak kiszedték a madártojásokat a fészkekből. Később a megsavanyodott tejből kinyert kazeint használták. Megszülettek a kötőanyagok, s ezekkel már tartós festmények készülhettek.

Az egyiptomi Luxor melletti királysírokban ma is megcsodálhatók a tojásfehérjével készített képek. Első látásra szinte érthetetlen, hogyan maradhattak meg ilyen élénk színekben a hatalmas méretű festménysorozatok. A titok nyitja nemcsak a zárt tér, hanem a nagyon száraz klíma. Ez a festési technika lassan továbbterjedt Európába.

(A folytatás a nyári számban olvasható.)