Az anatómia története azért olyan borzongató, azért kísérte annyi bűneset, mert évezredekig ellentmondásos törvények és szokások uralkodtak. Miközben tilos volt boncolni, s a halott testet bárhogyan „bántalmazni“, a halálbüntetéseket a legkülönbözőbb kegyetlenségekkel súlyosbították. Úgy vélték, a halál utáni lét is valamiképpen testhez kötött, ezért nemcsak a kiszolgáltatott, élő embereket kínozták. Volt, ahol a meggyilkoltak fejét levágták, s mint győzelmi zászlót kitűzték a fejedelmek vagy hadvezérek várában. Az öngyilkosokat már az ókori athéni törvények is szigorúan megbüntették: levágták a kezüket, hogy vétkességük látható legyen az alvilágban. A középkorban lovakkal szétszaggatták a holttesteket, és a világ legkülönbözőbb helyein egyszerűen megtiltották a temetést. Ezek az ítéletek kifejezték, hogy a bűnös a végtisztességet sem érdemli meg.

Sajnos, a tudósok többsége is alkalmazkodott a hivatalossá tett embertelenséghez. Hiszen amikor az ókori Alexandriában Hérophilosz élve boncolt foglyokat – a tudomány nevében –, kihasználta és maga is jóváhagyta az általánosan elfogadott nézeteket. De mit tehettek azok a tudni vágyó orvosok, akik megértették, hogy csak akkor gyógyíthatnak, ha ismerik a test szerkezetét és működését? Tudjuk, hogy gyakran életüket kockáztatva vásároltak halottat. Busásan megfizették, aki egy-egy friss sírból ellopta a hullát, s előfordult az is, hogy az akasztófáról került – nagy titokban persze, az éj leple alatt – boncasztalra a kivégzett. Az anatómus pedig egyedül, vagy hűségesnek hitt tanítványok segítségével, rossz világítás mellett próbálta tanulmányozni például az izmok működését.

(A folytatás a nyári számban olvasható.)