bla

A Virágénekek Virágvasárnap Hangvirágok, és így köszöntik A megszabadulás ünnepét: Hej, tulipán, tulipán, nem kell Tulipánháború. Faust meg A lebegtető készülékkel, ami A japán császár ajándéka és A rókadémonokat is megmutatja, Az Állatöv titkait kutatja, és azt ajánlja: Ismerd meg magad! A Kaland bölcsőtől bölcsőig tart …avagy mámorító a közjóért tenni, s ha a Szójátszótéren kizöldül a Szó-fa és megpendül a Léghárfa, eljő A bolondok hava is. Akkor aztán (Só ami só) felüthetjük a Szitakötőszótárat, hogy folytassuk a Csigamesét meg a Volt egyszer egy szitakötő történetét, és együtt nézzük Ziffer Sándor képeit!

0-nyito-design_04
0-nyito-design_05
Kép
Kép
SZELLEMVASÚT
Levendel Júlia

avagy mámorító a közjóért tenni

Sokan és sokféleképpen szellemvasutaztak már arra az 1825-ös országgyűlésre – reformországgyűlésnek nevezik és a reformkor nyitányaként tartják számon –, amelyen Széchenyi István egyévi jövedelmét ajánlotta fel a Magyar Tudományos Akadémia létrehozásához. Sebaj, nem szegheti kedvünket, hogy képzeletben mások is jártak ott. Ha mi idézzük fel a képviselő nemesurak hirtelen támadt lelkesedését, az úgyis másféle lesz. A jelenetről egyébként kőnyomat is készült, s mondanom se kell, rengeteg mendemonda, pletyka keringett a szereplőkről, legelőbb is a közéletbe egyszerre berobbant, különös és ellentmondásos emberről: a még fiatal, de magát megkésettnek érző Széchenyiről. Jószerével nem is maradt egyéb, csak híresztelés, levelekbe és titkosrendőri jelentésekbe foglalt beszámoló, mert túl azon, hogy nem volt még se kép-, se hangrögzítés, jegyzőkönyvet sem írtak...


Hanem mielőtt útra kelünk, némi ismeretet – mint a hamuban sült pogácsát – nem árt magunkkal vinni. Ne tévesszen meg a szó, hogy „országgyűlés“! Nehogy képzeletben a pesti Országház épülete felé indulj, hisz az csak a 19. század végén fog felépülni! 1825-ben még Pozsonyban tartották a törvénykező vitákat, s az országgyűlést latin neve után diétának mondták. Magyarország és a mai Szlovákia területe is a Habsburg Birodalom része volt; a hatalmas birodalmat a császárvárosból, Bécsből irányították, de a soknyelvű és soknemzetiségű állam egyes részei valamelyest önállóak voltak. A pozsonyi magyar országgyűlésben is két „ház“ működött: az alsó– és felsőtábla, s hogy ki melyiken vett (vehetett) részt, arról elsősorban a születéssel szerzett társadalmi rang döntött. A törvényalkotás rettentő nehézkesen ment, mert az alsóházban megszavazott indítványokat felirat formában küldték az arisztokraták alkotta felsőházba – onnan leiratként jött vissza valamilyen vélemény; a két tábla elkülönítése miatt néha hónapokig ide-oda „leveleztek“ a honatyák; az egyeztetett javaslatot megint csak feliratként bocsátották az uralkodó elé, aki végül leiratban közölte döntését.

 

Széchenyi István az egyik legelőkelőbb és leggazdagabb magyar családba született. Anyja Festetics-lány volt, apja főispán, főkamarás – a Nemzeti Múzeum és a Nemzeti Könyvtár alapítója (az utóbbiból, az ő tiszteletére, lett az Országos Széchényi Könyvtár – de vigyázz!: az apa két „é“-vel írta nevét). A család a császári udvar közelségében élt; István is Bécsben született 1791-ben, a reformországgyűlés idején tehát harmincnégy éves. Sokat tud, jelentős katonai sikereket aratott, bejárta a fél világot – Angliába például Wesselényi Miklóssal, az 1838-as pesti árvíz idején életeket mentő „árvízi hajós“-sal utazott –, nagyszabású terveket dédelget magában, közben mégis tanácstalan: mit is kezdjen az életével. Lobogó, romantikus kortársaihoz hasonlóan ő is szeretné egészen odaadni magát egy ügynek – hanem mi legyen az? 1825-ben írja a naplójába: „minden reggel más gondolattal ébredek. Egyik nap a világban való utazásért és kóborlásért lelkesedem, másnap reggel a szokások reformátora, új állapotok megalapozója szeretnék lenni.“

Ráadásul halálosan szerelmes Seilern Crescence (ejtsd: szejlern kreszansz) grófnőbe, aki – sajnos – Zichy Károly hűséges felesége, sok gyerek édesanyja. Egy évtizednél is hosszabb epekedés és Zichy halála után mesebeli beteljesülésként feleségül veszi a grófnőt – de lehet, hogy nagy feltűnést keltő országgyűlési felajánlásával már akkor is szerelme tetszését kereste? S aztán gyötrődve jegyzi fel, hogy Crescence „komédiásnak“ tartja.

 

Nem komédiázott.

 

Amikor megütközést keltve magyarul beszélt a felsőházban, s lényegében az alsóház álláspontja szerint érvelt, akkor sem a feltűnési viszketegség irányította. De kétségtelenül feltűnő, szenvedélyes, éleslátó és tragikus alkatú személyiség volt.

 

Az alsóházban – hiszen már ott vagyunk! – a Sopron megyei birtokos, Felsőbüki Nagy Pál szónokol a magyar nyelv, a tudomány ápolásának szükségességéről. A Széchenyinél majd negyed századdal idősebb követ után másodjára hangzik el Széchenyi legendás felajánlása. A jelenlévők közül többen feltételezték, hogy a szomszéd birtokosok jó előre eltervezték, hogyan buzdítsák a diétát, s ők eljátszották a szerepüket. Szóval komédiáztak. De figyelj csak! Ugye, látod és hallod a megbolydult társaságot, s hogy Felsőbüki Nagy Pál lelkesítő beszéde után senki sem az új felszólalóra figyel? Széchenyi meg érzékeli a hangulat pezsgését, s megtalálja a módját, hogy fokozza. Azt indítványozza ugyanis, hogy a haza virágzását szorgalmazók ne csupán szép szavakat eregessenek – önnön dicsőségükre. „A nemzetiség és nyelv erősítése, terjesztése és pallérozása szent céljára” – mondja –, a Magyar Tudós Társaság (az Akadémia) létrehozására ő egy évi jövedelmét, hatvanezer pengő forintot ajánl fel. Bejelentését ujjongás fogadja, a „közlelkesedés“ egyelőre, itt a teremben töretlen. A szóbeszéd azonban máris kétélűen forradalminak híreszteli a grófot. Metternich (ejtsd: metternih) kancellár személyes találkozójukon meg is jegyzi, hogy a császár haragszik, Széchenyi „túl messzire ment“, és sürgősen változtatnia kellene magatartásán.

 

Hősünk elszántsága, hogy a maga saját és sajátos útját járja, ettől csak megerősödik. Igaz, a következő évtizedekben a kancellár sötét jóslatai sorra beteljesülnek: Széchenyit rengeteg csalódás éri. Felsőbüki Nagy Pált is törtetőnek kell látnia. Szomorúan csak bólinthat Wesselényi szigorú jellemzésére, hogy az egykor lelkes követet megszállta „a fénylés szomjának démona“. Aztán Wesselényitől is elhidegül. A későbbi keserves történetek mégsem kezdik ki annak az alkalomnak a varázsát. „Az az 1825-ös mámor – írja majd – az életembe kerül“. De hát igazi mámor volt, mentes minden hatalmi és önfényező hiúságtól. A köz hasznára tenni – ez a kor legnagyobb ábrándja.

 

Kosztolányi Dezső Lenni vagy nem lenni című írásában megidéz egy jóval későbbi jelenetet – mintha színházban látnánk –, amelynek ugyancsak Széchenyi István a főszereplője. Ha az 1825-ös pozsonyi felajánlását a reformkor kezdeteként tartjuk számon, erről az 1848. március 12-i eseményről (a pesti forradalom kitörése előtt három nappal) elmondhatjuk, hogy a reformkor lezárása. Erre a napra – délután öt órára – Széchenyi tanácskozásra hívott a palotájába hetven férfit. Húszan mentek el, köztük a börtönviselt, megvakult Wesselényi. A vendégeket két inas – az egyik osztrák, a másik cseh – segítette le a hintókból, s vezette a társalgóba. A házigazda sokáig nem mutatkozott, már negyed hat, fél hat is elmúlt, s mikor végre megjelent, halálsápadt és furcsán zaklatott volt. Bocsánatot kért a várakoztatásért, hogy magányosan töprengett dolgozószobájában. Már évek óta viaskodik kétségeivel: érdemes-e folytatni az építő, művelő munkát. Helyes-e a magyar kultúrát védeni? Nem volna-e ésszerűbb és mindenkinek előnyösebb beolvadni a németségbe? Mert mi értelme annak, hogy „olyan nyelvet beszélünk, melyet már egy kőhajításnyira sem értenek?“ A szenvedélyesen elsorolt kérdések után csaknem kiabálva közölte, hogy „másíthatatlan elhatározásra“ jutott: egyszer és mindenkorra megszakítja reform-tevékenységét. S még hozzátette, hogy döntéséről tájékoztatta Metternichet is. Aztán hátralépett, mint akinek nincs több mondanivalója és távozni készül, bár eszelős tekintettel egy pontra meredt, és láthatóan reszketett. A kínos csöndben Wesselényi felordított: „gazember! honáruló!“ – hatalmas öklével rácsapott egy asztalkára, és tapogatózva elindult a régi barát felé, hogy megüsse. Battyhány Lajos (két hónap múlva ő lesz az első magyar miniszterelnök, és másfél évvel később kivégzik) csöndesebben tiltakozott. Nagy volt a felzúdulás. Széchenyi szája megvonaglott, azt hitték, sírva fakad, de nem – nevetett! Félelmetesen nevetett, és azt mondta, tréfa volt az egész, csak próbára akarta tenni barátait. Örömmel látja, milyen elszántak, ez neki is erőt ad – kezdődjön tehát a tanácskozás!

 

A történetet egy német nyelvű kémjelentés örökítette meg, s március végén az ifjú császár, Ferenc József elé tették – de közben a bécsi és pesti forradalom ugyancsak felforgatott mindent.

1988 - 2014 Liget Műhely Alapítvány | Impresszum | Hírlevél | Támogatók és Partnerek