„Mondhatta volna szebben, kis lovag” – így oktat Cyrano de Bergerac (ejtsd: sziránó dö berzserak) egy urat a róla elnevezett verses drámában. Edmond Rostand (ejtsd: edmon rosztan) francia íróművében a fiatalember meg akarta sérteni Cyranót, azért mondta, hogy nagy az orra (ami egyébként igaz). Cyrano, bár kitűnő kardforgató, nem hívja párbajra a sértegetőt, hanem szavakkal leckézteti. Figyelmezteti, hogy még egy sértést is lehet sokféleképpen mondani. Lehet túl egyszerűen, laposan, ostobán: „Önnek nagy az orra”, de lehet ötletesen, okosan, szellemesen is, és azonnal húszféle módját rögtönzi, hogyan fejezhető ki az egyszerű állítás: valakinek nagy az orra. Például mondhatjuk mély tisztelettel: „Gratulálok néked / Tornyos házadhoz, nagyságos barátom!”. Vagy kíváncsian: „Mit rejt e hosszú tok? / Tollszár van benne, vagy gyaníthatok / Papírvágó kést, ollót is talán?”. Vagy kedvesen: „Ön nagy barátja, lám, / A madaraknak! Póznát tart nekik, / Ahol magukat kipihenhetik”. És így tovább; a lényeg, hogy mindegyik megfogalmazás gúnyos. Cyrano szellemessége elsősorban abban rejlik, hogy saját nagy orrát úgy mutatja be, mintha nem a testrésze lenne. Hol tornyos háznak, hosszú toknak, tolltartónak vagy póznának látjuk az orrot. Persze ez mind túlzás, de éppen a túlzás nevettet meg. Cyrano hajlandó kinevetni önmagát, hosszú beszéde végén azonban leszögezi: „magamat kigúnyolom, ha kell, / De hogy más mondja, azt nem tűröm el!”

Sokat tanulhatunk Cyranótól. Például, hogy roppant hatásos, ha valamit úgy mutatunk be, mint valami mást: ez a metafora egyik fajtája. Metafora, hogy a hosszú orrot póznának nevezi, és képzeletében a madarakat is látja, amint a vízszintesen nyújtózó póznán üldögélnek. A hosszúság a nagy orra és a póznára egyaránt jellemzô, s a hasonlóság alapján kapcsoljuk össze a kettôt, így értjük meg, mi közük van egymáshoz. Ugyanakkor a pózna önálló életet él egy külön világban, ahol mást is jelent. Ez lep meg bennünket, amikor az orrot póznaként is látjuk, mert most már az orron ülnek a madarak. Így játszik a metafora a képzeletünkkel. A metafora görög szó,’átvitel’-t jelent: egy személy, dolog, jelenség tulajdonságaiból egyet vagy többet átviszünk egy másikra. Nyelvünk tele van hétköznapi metaforákkal, amelyeket már megszoktunk. Például valaki egyszer úgy vélte, a szôlô termése hasonlít az emberi szemhez, és azt mondta: a szôlô szemei, szôlôszem. Ilyenkor – a fa törzse, az ég csatornái, az asztal lába szókapcsolatokban – fel sem tûnik, hogy metaforákat használunk, hiszen még az értelmezô szótárban is megtalálhatók. De vannak egészen meghökkentô, roppant találó és egyedi költôi metaforák. Nem valószínû, hogy például a pózna jelentései között a szótár felsorolná azt is: ’Cyrano orra’.

Nehéz megmondani, mitôl jó, találó egy metafora. Ha például valaki azt mondja: „csukd be a világítótornyod”, és a szememre céloz, nem biztos, hogy megértem, mit mond. Bár a kifejezés különös, a szemem nem magas, semmi toronyszerû nincs benne, és az illetô hiába bizonygatja, hogy úgy világít a szemem, mint a kikötôi torony, nem érzem találónak a metaforáját. Hogy ki melyik metaforát gondolja érdekesnek, jórészt ízlés kérdése. Nemcsak metaforákkal tudunk valamit másképp mondani. Cyranótól megtanulhatjuk, hogy a kifejezések egyszerre jellemzik azt, akire vonatkoznak, és azt is, aki mondja. Minden kimondott szavunkkal, mondatunkkal rengeteget elárulunk önmagunkról.

Például azzal, kit hogyan szólítunk. A szüleinket általában Apának, Mamának (Apunak, Papának, Anyunak, Anyukának stb.) hívjuk, és meglepôdünk, ha valaki a „rendes” nevükön említi ôket. Persze, hiszen nekik nem Apa és Mama. Egy becenév, különösen egy titkos név, amit csak én és a Másik (a testvérem, a barátom) ismer, jelzi a bensôséges, bizalmas viszonyt, ami összefûz bennünket. A megnevezések pontosan jelölhetik a két ember közti távolságot, megmutatják kapcsolataink szorosságát vagy éppen közömbösségét, felületességét. Gondolj arra, mennyire más, ha valaki így szólít meg: „hé, te ott!”, vagy a keresztneveden, esetleg a beceneveden. Cyrano azt mondja ellenségének: „kis lovag”. Mennyi lenézés, lesajnálás van ebben! A darabból ítélve a „kis lovag” megérdemli a megvetést. De az emberek sokszor úgy beszélnek valakirôl vagy valamirôl, úgy írják le, olyan neveket adnak, hogy fogalmuk sincs, ez másnak mennyire bántó.

Nagyon fontos, hogy pontosan, választékosan, szemléletesen fejezzük ki magunkat. A nyelv remek eszköz, de veszedelmes fegyver: sokszor fontosabb, hogyan mondunk valamit, mint hogy mit mondunk. Ez nemcsak a szavainkra érvényes, vonatkozik a hangerônkre, hanghordozásunkra, mondataink dallamára. Ha annyi gúnnyal mondjuk: „kis lovag”, mint Cyrano, arra utalunk, hogy a megszólított egyáltalán nem viselkedett lovag módjára. De mondhatjuk kedvesen, és akkor egyenesen dicséretként hat.

A legkellemetlenebb dolgokat is mondhatjuk úgy, hogy a másiknak minél kevésbé fájjon, és egy véletlenül elejtett megjegyzésünkkel egész életre megsérthetünk valakit. Minden szó jelent valamit önmagában, de az „igazi” jelentés az, ahogyan a másik ember a szavainkat érti, értelmezi, ahogyan hat rá. Néha például szükséges, hogy azt mondjuk: „de jó, hogy eljöttél”, „jó veled lenni”, sôt: „szeretlek”. De ezt sem kell állandóan ismételgetni, mert elvész az értéke. Talán a legokosabb, ha mielôtt beszélni kezdünk, megkérdezzük magunktól: „mondhatnám szebben?”