Minden ünnepen, a családi, az állami és a vallási ünnepeken is, valamilyen eseményre emlékezünk. Vannak családok, ahol a szülők vagy a nagyszülők évről évre elmesélik a születésnapos gyereknek, hogyan jött világra, milyen idő volt aznap, és miféle különös jelek tudatták érkezését. Az ünnepelt pedig mindig gyönyörűséggel hallgatja a történetet – furcsa módon az emlékező-felidéző mese annál bensőségesebb és élvezetesebb, minél többször hangzik el ugyanaz, pontosan ugyanúgy.

A zsidók nyolc napig tartó, nagy tavaszi ünnepe, a pészach (ejtsd: pészah) a széder estével kezdődik – a széder szó jelentése: rend, hiszen a vacsorai szertartásnak meghatározott kellékei vannak, és minden kiejtett szó, minden mozdulat előírás szerint ismétlődik. De miért nem lesz, nem is lehet unalmas vagy gépies ez az ünnep? Legelőbb is: mert a résztvevők nemcsak tisztelettudóan emlékeznek, hanem előadják és közben mintegy átélik, ami az ősökkel történt. Hogy miképpen sínylődtek az egyiptomi rabszolgaságban, és Isten hogyan sújtotta tíz csapással a „kemény szívű” fáraó birodalmát, hogyan készültek a zsidók a kivonulásra, milyen volt, amikor kettévált a tenger előttük, a víz jobbról és balról falként magasodott, ám amint a zsidók száraz lábbal átértek, a tenger összezárult – és elnyelte az üldöző egyiptomi hadsereget.

Széder estén kovásztalan kenyeret esznek (pászkának vagy macesznek nevezik), mert a szolgaságból menekülőknek sem volt idejük a tészta kelesztésére. Az ünnep vezetője – családi körben az apa – sorra felmutatja az asztalra tett, jelképes étkeket, italokat és elmagyarázza, hogy a keserűfű például a rabszolga-életet, a sós víz a könnyeket, a tojás az egykori gyászt idézi.

Mindig a legkisebb gyerek kérdez, először is, hogy miben különbözik ez az este az év többi estjétől, és a felolvasás, a közös ének – az egész együttlét – válaszol. Az ünnep szerves része a játék: a gyerekek keresik az eldugott pászkadarabot, és a legügyesebb jutalmat kap.

De ami igazán varázsos, a szertartás lényege: a gyerek faggatja a felnőttet, a felnőtt pedig továbbadja tudását. A múlt eseményei, az emberiség sok ezer év alatt felhalmozott ismerete így öröklődik. A vacsoraasztalnál ülők mind értik, hogy mit ünnepelnek: ez a meghittség másik titka. Maga a fordulatos elbeszélés összeköti az ünneplőket; ami régen történt – a megpróbáltatások emléke éppúgy, mint a szabadulás csodája – kinek-kinek személyes élménye lesz.

Tudod, hogy amikor Jézus utolsó vacsoráját költötte el a tanítványai társaságában, voltaképpen egy széder estét vezetett? A zsidók szabadság-ünnepe és a keresztények húsvéti megváltás-ünnepe történetileg-mitikusan is összetartozik. És persze a világ valamennyi kultúrája, vallása évenként megemlékezik a természet tavaszi újjáéledéséről – mindenütt másképpen örülnek a megszabadulásnak és a megváltásnak.