„Nem is hasonlítok magamra ezen a képen, s mégis énvagyok, mert hisz minden ember, akár hazudik, akár őszinte, mindig magát adja” – írta egy ceruzával készített önarcképe alá a festő, akinek „hasonlító”, festett művét itt látjuk, és a kedves, bizalomgerjesztő arcot figyelve elgondolkodunk a bölcselkedő mondaton. Bátran megkérdezzük: akkor hát a nem hasonlító kép hazug? Dehogy! Ha a hasonlítást nem a külső látványra értjük csak, ha elfogadjuk, hogy a képen az is megjelenhet, amit alkotója érez és gondol. Így történt eddig is az együtt nézett műveknél, ez közös jellemzője a modern, különösen az expresszionizmus néven ismert, a 20. század három első évtizedében Európában elterjedt művészeti irányzatnak. (A név a latin exprimere – „kifejezni”– szóból származik.) Németországban volt az expresszionizmus központja, a Der Sturm (Vihar) című lap körül verődtek össze művelői. Köztük dolgozott Kádár Béla, és olyan sikeresen, hogy Amerikába is eljutott, munkáit vásárolták, szerették, külföldön jobban ismerték, mint itthon.

Festőnk 1877-ben született, magániskolákban tanulta szakmáját, s a külföldi sikerek után itthon is kiállított, dolgozott. A második világháború végén, zsidó származásuk miatt megölték feleségét és két fiát. Nehéz körülmények között, 1956-ban halt meg, s művészete csak a hetvenes évek elején került újra a közfigyelem terébe.

Kádár Béla expresszionizmusa, mint minden maradandó értéket alkotó társáé is, jellegzetes és könnyen felismerhető. Képeinek többsége a tárgyias valóságot ábrázolja vagy legalább idézi, látjuk, hogy ez a ház, a tehén, a ló, a fa, a férfi, nő, gyerek – de az elemek összerakása, együttese elképzelt, így a köznapi szemlélet szerint nem létezik. A térbe helyezés, a megvilágítás és színezés szinte mindig gyengéd és harmonikus. Kádár Béla képzeletvilága örömtelien mesés, egyszerre hagyományos és modern. Alkotásainak egyik meghatározó eszköze a világító, gyengéd színezés. ( „Minden színnek lelke van, mely engem boldogít” – mondta egyik német kortársa, s ez festőnkre is igaz.)

Nézzük először a Metróépítés mesés és valóságos képét, amelyen a technika és a természet lényei, óriás fák és gépi állványzatok, nagyvárosi épületek magasodnak. Alattuk, a lenti sávban, előtérben sürgő-forgó emberek: a középen álló teherautóval együtt is mintha törpék társasága dolgozna – próbálkozna a teremtéssel.

A Falusi jelenet első ránézésre is színpadra rendezett mesejelenetnek tetszik, mely egyetlen pillanatra összpontosít. A mélykék égbolt előtt árnyéktalan világosságban, bódészerű, pasztellszínekkel pingált falusi házak állnak, mintha papírból volnának, az udvarral és a fákkal szinte egy síkba kiterítve, bár a tér mélységét jelzik az emberi alakok méretei. Három nőt látunk: elöl egy felnőtt, ő a főszereplő, négyszer nagyobb a hátrább álló öregnél és ötször a leghátul álló gyereknél. Az asszony hív (inkáb elhajt) egy tehenet (vagy ökröt, netán bikát), és az állat éppen visszafordítja fejét. Ház, fa, ember, állat, föld ugyanazokkal a tompa színekkel és sok fehérrel, gyerekrajzokra emlékeztető egyszerűséggel, tompán ragyog, akár álomban is történhet. Szelíd, megmosolyogható, szerethető világ.

Hasonló a poszteren látható, szintén a 1920-as évek elején készült Viszontlátás (Ölelés), mely ugyancsak jelenetet mutat, de történetet is idéz, és ha ráhagyatkozunk, miközben gyönyörködtet, képzeletünket kinyitja, próbára is teszi. Te mit látsz a képen? Hol játszódik, és kik ezek? Egy szerelmespár találkozását látjuk utcán vagy szobában, vagy ebből is, abból is összetolt térben, de ki a harmadik alak? Egy férfi, kezében táska, visszafordul kedvesen, táncos mozdulattal, a párra pillant az utcai lámpa fényében, tetszik neki az ölelés, talán mond is valamit… Vagy mindez másodlagos a végtelen érzéshez, bizalmas összebújáshoz képest, amely az öklömnyi havakkal, lépcsőkkel, hidak vasaival jelzett világ közepén létezik két orrát összedugó ember között, és ez a kép lényege?