A leander völgyi ősemberről

találták ki azt a mondást,

hogy aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet,

mert az ő völgyében mindenféle virág nyílt,

és egész évben,

nemcsak tavasszal-nyáron-ősszel,

meg üvegházban,

hanem a tél kellős közepén is,

kirakva a levegőre;

bár, mondjuk, ott télen sem esett a hó,

csak valami fehér sziromféle.

De hogy honnan volt neki ennyi virága,

nem lehet tudni.

Igaz, rebesgetik,

annyira jóban volt a vándormadarakkal,

hogy megbeszélte velük,

hozzanak minden tavasszal újabb és újabb

virágmagokat.

És a felhőkkel még ennél is nagyobb jóban volt!

Tőlük azt kérte,

véletlenül se hozzanak havat a völgybe…

A széltől meg: a hideget fújja másfelé,

mondjuk, északra,

ott úgyis minden jeges.

És a szél valamiért engedelmeskedett.

Talán a leander-völgyi ősember tekintete miatt…

Mert úgy tudott nézni (állítólag),

annyi jósággal és szeretettel,

hogy belezsibbadt az ember szíve.

Pedig nem is volt olyan okos, mint mi.

Kisebb volt az agya abban a kicsi koponyájában.

Vagy talán pont ezért,

mert nem volt elég intelligens a gonoszsághoz,

és még a legyeknek sem tudott ártani,

pedig azok mindig az orrára szálltak,

és állandóan csiklandozták a szőrös kis lábaikkal,

amiket sohasem borotváltak,

nem úgy, mint anya az övét.