Egy dél-afrikai mészkőbányából nyolc évtizeddel ezelőtt több millió éves koponya került elő. Nehéz volt eldönteni, emberé vagy majomé, hiszen majdnem négy évig tartott az is, hogy a megkövesedett leletet teljesen megtisztítsák. Csak napjainkban sikerült megfejteni, mi történhetett valójában, hogyan élhetett és halt meg korai elődünk.

Amikor a felfedezés történt, még nagyon keveset tudtunk az emberi faj kialakulásáról. Charles Darwin biológus már évtizedekkel korábban azon gondolkodott, hogy a mai emberiség valahol Afrikában fejlődhetett ki az emberszabású majmok nagy családjából. De a tudósok többsége furcsa és kissé gusztustalan ötletnek tartotta, hogy az európai ember a fekete kontinensről, és főként szőrös, fákon élő primitív állatoktól származott. Darwinról rendszeresen jelentek meg karikatúrák a korabeli újságokban, a tudóst csúf majomnak ábrázolták; felesége és hét (felnőttkort is megélt) gyereke biztos nem repesett az örömtől, amikor ezeket az újságokat lapozgatta…

A 20. század elejétől egyre több lelet került elő, a néhány tízezer évestől a több millió évesig. Mind azt igazolta, hogy az emberiség nem egy csapásra, hanem lépésről lépésre vált el a többi főemlőstől, és közben sok, félig emberszerű, félig majomszerű őse kihalt. A legkorábbi és mindmáig a legismertebb afrikai maradványt a Taung falva melletti kőfejtőben találta meg munka közben egy bányász. A „taungi gyermek” (így nevezik ma is ezt a leletet)  körülbelül hároméves lehetett, a tejfogak mellett már felnőtt zápfogai is voltak (a majomfélék kölykei ugyanis gyorsabban érnek, mint az embergyerekek). A tudós, aki leírta és osztályozta a koponyát, Australopithecus africanusnak nevezte el a fajt, amelynek tagja lehetett a „taungi gyermek”.

Az Australopithecusok mai szemmel furcsa keveréklények, mégsem olyan éles a váltás állat és ember között, mint például a képzelt lények esetében, mondjuk a kentaurnál, ahol az emberi felsőtest lóban végződik, vagy a szfinxnél, amelyet többnyire emberfejű, oroszlántestű állatnak ábrázoltak. Sokáig úgy hitték a tudósok, az emberek elődei igazából nagyon okos majmok voltak, azaz a koponyájuk és agyuk fejlett, testük azonban inkább majomszerű. Az afrikai feltárások óta éppen fordítva gondolják: a majmokénál nem sokkal nagyobb (400-500 köbcentis agytérfogatú), de a gerincoszlophoz nem középen, hanem hátrább csatlakozó koponya egyre emberibb testhez tartozik; felegyenesedve jár, lábujjai előre néznek, és hébe-hóba már kezdetlegesebb kőeszközöket is készít. Az Australopithecusoknak lapos a homlokuk, előreugrik az arccsontjuk, boltozatos a mellkasuk, és majomszerűen hosszú a karjuk. Alacsonyak, a hímek a nőstények méretének és súlyának csaknem dupláját teszik ki. Összességében tehát egyszerre hasonlítanak a majmokhoz és a korai emberekhez.

Az Australopithecus africanus szó szerint „afrikai déli majmot” jelent – a félrevezető elnevezés jól jelzi, mennyire keveset tudtak még az emberelődökről akkoriban. Ezen nincs mit csodálkozni: mai tudásunkon is hatalmasakat kacagnak majd a jövő században. Hiszen az újabb és újabb leletek ellenére még mindig nem tudjuk, hogyan kapcsolódtak egymáshoz az emberelődök, például a körülbelül 5 millió éve megjelent és 1 millió éve kihalt Australopithecusok a Homo erectushoz és a többi igazi előemberhez. Sőt, azt sem tudjuk, hogy 6-7 millió évvel ezelőtt pontosan hogyan vált el a csimpánzok fejlődése az emberelődökétől, és valóban igaz-e az a viszonylag új elmélet, mely szerint a két időszak között a part menti sekély vizekben élő majmok egyenesedtek fel először, vettek fel emberszerű tulajdonságokat és külső jellegzetességeket. Vagy a két lábra állás már évmilliókkal korábban bekövetkezett…?

De ne szaladjunk ilyen messzire a hullámok hátán, maradjunk inkább a bánya mélyénél. Próbáljuk a kőbarlangokból kilesni a titkot, mi történhetett a „taungi gyermekkel”.

Hajnal óta vándorolt a horda. A fás, bokros területek időnként nyílt, füves térnek adták át helyüket a szavannán, ahogy lassan előrehaladtak. Nem volt sietős a dolguk, a fő, hogy elég élelmet találjanak a hímeknek (időről időre összecsaptak az ellenséges, területükön kóborló hordákkal), a nőstényeknek (többüknek is a szőrébe kapaszkodott a kicsinye), és a még csak néhány hónaposoknak vagy pár éveseknek – ezek még alig tudtak gondoskodni magukról. A horda tagjai felugrottak a fákra, kicsit megpihentek, a termést tépkedték, majd újra a földre ereszkedtek, szétszéledtek a bozótosban: ki magokat vagy bogyókat szedegetett, mások hangyabolyok után kutattak, és elégedetten tömték szájukba az utánpótlást, vagy játékos és vad rikoltozással és fogcsattogtatással múlatták az időt. Hangosak voltak és óvatlanok. Biztonságban érezték magukat, mert összetartottak, mindig volt elég táplálékuk, és kőről kőre, fűszálról fűszálra ismerték a környező szavannát. A sziklatömböt is, ahová tartottak. Talán a vízmosás volt még ilyen jó, ahol bolondozni is lehetett és bőven volt zsákmány; meg hát az erdő: az erdő, ahol minden elérhető volt, de ahonnan gyakran hiányosan bukkant elő a horda. A veszély, amit ők jelentettek a környezetükre, nem különbözött a rájuk leső, kúszó, mászó, ugró, repülő veszedelemtől – tartottak tőle, de a félelem része volt az életüknek, ugyanolyan természetes eleme, mint nappal a nap és éjjel a hold.

Most mintha vijjogott volna valami. Az egyik percben még nyüzsgött az élettől a szikla, a fű is zizegett, a szél legyezgette a fák és bokrok koronáját. A következő pillanatban semmi nem mozdult, megmerevedtek az ágak, a zsákmány hirtelen elillant az orruk elől. A legnagyobb hím figyelmeztette az összehúzódó csoportot; volt, aki felegyenesedve vizslatta a környéket, mások összegörnyedve szimatoltak, de egyikük sem merte folytatni, amit azelőtt csinált. Egy árnyék suhant el, vagy még annyi se – hirtelen hűvösebb lett a levegő. Szétrebbent a csapat. Villámgyorsan tűntek el: ki a magasba, ki a szikla belsejébe, ki vissza a sűrűbe. De amikor megint összegyűltek, és sietősen tovább kacsáztak a szikla környékéről, egyikük (fejletlenebb a nagyoknál, de elég önálló, hogy a maga útját keresse) már hiányzott.

A 2,5-3 millió évvel később  előkerült koponya tetején kisebb sérülés látszott, erőszakos esemény nyoma. Nem tudták mire vélni. Nagymacska lehetett, gondolták, amelyik képes a fiatalon is 10-12 kilós „majomembert” elcipelni. Aztán az 1990-es években egy tudóscsoport új elmélettel állt elő: óriási sas volt a tettes. Ebben sokan kételkedtek. Hogy tudna egy sas, bármilyen hatalmas is, ilyen nagytestű állatokra vadászni? Más kutatók bebizonyították: igenis létezik ilyen faj a ma élő afrikai sasok között is. Két évvel ezelőtt újra belenéztek hát a már több mint nyolc évtizede porosodó koponyába, és a szemüregben megtalálták azokat a jellegzetes karom- és csőrnyomokat, amelyeket a pillanat tört része alatt lecsapó sas ejt áldozatán. De nézzük csak tovább, mi történhetett.

Öt teljes hónapig tartott, amíg a madár párjával együtt megépítette az óriási fészket. Súlyosan nehezedett a fakoronára, a mélyében akár egy antilop is elfért volna, nemhogy a friss, zöld és a száraz, fakó ágak között megbújó tojások, majd a pelyhes fiókák. A kikelés óta már másfél holdtölte is elmúlt, megkezdődtek az első szárnypróbálgatások. A sasnak zsákmányt kellett szereznie. A hatalmas karmokhoz, az erős, tömzsi testhez, a csontrepesztő csőrhöz, a fejen meredező tarajhoz nagy étvágy társult, különösen, hogy a többiekről is gondoskodnia kellett. És ez még hónapokig így marad. A fiókák türelmetlenül vijjogtak és nyújtogatták nyakukat a fészek szélén. Kvi-kvi-kvi-kvi! – az izgatott sürgetés közben már a fészek széléből kiálló gallyakat tépkedték, és ide-oda forgatták a fejüket.

Indult. A sziklánál mindig történik valami. Ma nem elégedhet meg pár kisebb madárral, mint a múltkor. Szinte függőlegesen emelkedett fel a fáról, majd ráérős szárnycsapásokkal távolodott a fészektől, de még sokáig hallotta a fiókák hívó szavát. Nem csalódott. A sziklánál majmokat látott. Szőrösek, de már nem ugrálnak ágról ágra, mint kisebb rokonaik, inkább két fa között a földön dülöngélnek. Jó nagyok, biztosan erősek is. Talán nem mindegyik… A sas nesztelenül siklott át a sziklát körbefogó magasabb fák egyikére. A szárnya sem rezzent, amint lebukott a mellette állóra – mindig lejjebb, egyre közelebb a földhöz. Az egyik kisebb majom elszakadt a többitől: valami üregbe nyúlkált, közel a fához, a szikla aljánál. A sas kimeredt szemmel, moccanatlanul várt, majd kecsesen lehullott az ágról. Mint a kő, zuhant. Csak a végén nyitotta szét szárnyát, rövid fékezéssel egyenesen a majom fején landolt, mélyen belekapaszkodott, és belevájta csőrét. 

Az afrikai koronás karvaly-sas képességei hasonlóak, mint több millió évvel ezelőtt élt elődjéé – amelyik valószínűleg a „taungi gyermeket” is elpusztította. Nem a legnagyobb, de az egyik legerősebb ma élő sasféle: a 80-90 centiméter magas, 1,5-2,1 méter szárnyfesztávolságú, 3,5-5,5 kilogramm súlyú ragadozó madár magánál négyszer-ötször nehezebb, 20 kilós állatokat is el tud ejteni.

Egyes elgondolások szerint az emberek elődeit fenyegető állandó veszedelem elleni védekezés indította el az emberszabásúakat az emberré válás útján. Vagyis – bármilyen furcsán hangzik – tulajdonképpen hálásak lehetünk annak a koronás sasnak… Az ember elődei a veszedelmes ragadozókkal vívott állandó harcból az Australopithecusok korában, és még azt követően is, győztesen kerültek ki, pedig sokszor vesztésre álltak. Taung kőfejtőjét a világörökség részének nyilvánították, a természetet azonban még ma is le akarja győzni az emberiség. De a „győzelemnek” súlyos ára van. A koronás karvaly-sas még viszonylag nagy számban él Kelet- és Dél-Afrikában, bár az erdőirtás és iparosítás miatt élőhelye egyre zsugorodik. Rokona, a madagaszkári koronás karvaly-sas már az ember elszaporodásával egy időben kihalt. Ez a folyamat napjainkban jelentősen felgyorsult: a tudósok becslései szerint évente 30-50 ezer állat- és növényfaj tűnik el véglegesen a Földről, és ezért elsősorban az ember a felelős.