bla

Miért vörös a lenyugvó nap? Kiderül, mert Bátraké a szerencse, s a Napóra is megmutatja, A lovag és az árnyéka merre jár. S Hogyan csináljunk kuckót és minek? A Zenei összerakó szerint, mert úgy csinálják  A szirének és az Idomított elefántok is, meg a Szóbajnokok, s így látható a Képregényekben. A Varázsige: játék. Ezzel Az utazás folytatódik, Nézzük együtt… Nagy István képeit! De Miből van?Hogyan van?A Loreley-szikla? Benne van a Szitakötő szótárban? Tudja talán a Tengeralattjárókelő? S mit szól hozzá A gonosz öregember meg A törékeny fűz és a kanalas gém? Csakugyan lehet Szép… a pók? Ha nagy leszek, megtudom? Merre tovább, te mesehős?   

0-nyito-design_04
0-nyito-design_05
Kép
KÉPZELNI LEHET
Jámborné Balog Tünde

Varázsige: játék

Ismeritek a szegény favágó, Ali baba meséjét a kincseket rejtő barlangról? Csak annyit kellett mondania: Szezám tárulj!, és a sziklafal megnyílt előtte. Nem maradt más dolga, mint megtölteni tarisznyáját arannyal, ezüsttel, drágakővel.

 

A múlt hasonlóan gazdag rejtekhely. Ha megtalálod a bűvös szót, annyi minden kerül a szemed elé, hogy egy minutum alatt degeszre tömheted a hátizsákodat. Nem hiszem, hogy ehhez hosszú, nehezen megjegyezhető varázsige kellene, és varázslóiskolába sem kell járni hozzá. Ne tétovázz! Mondd ki gyorsan, ami legelőször eszedbe jut. Most, a vakáció küszöbén, lehet, hogy ez a szó a játék lesz. S ha elhangzik,máris odaképzelheted magad a régi világba. Nem volt ott lego, sem Barbie baba vagy számítógépes játék, de még távirányítós vonat vagy elemmel ugató kiskutya sem. Hajdanában másfajta játékok készültek, nem nagy gyárakban, hanem kis műhelyekben. Csudaszép, egyedi darabok, amelyeket csak a gazdagok tudtak megfizetni. A legtöbb kislánynak nem volt aranyhajú porcelánbabája, és a kisfiúk közül is kevés kapott hosszú sörényű hintalovat. A régi fényképeken ugyan ilyeneket simogatnak, ölelnek a megszeppent gyerekek, de a játék nem az övék, minden kellék a fényképészműterem, a fényirda berendezéséhez tartozott, akárcsak a fekete takaróval borított, ijesztő fényképező masina. Bebújva mögé egy igazi varázsló, a fénnyel képet író fotográfus hókuszpókuszolt. Itt repül a kis madár,csettintett feltartott kézzel, hogy a kis modellek jó irányba nézzenek. S a pillanat a szerkezet mélyén már csapdába is esett. Zselatinnal bekent üveglemezre ragadt, s a fény hatására odaíródott a hajdani gyerekek képe.

 

Jó, jó,mondjátok erre, de miféle gazdagságot emlegettem én az előbb? Hiszen ez a múlt üres, mint a tenyerem. Csupa nincs terem benne, méltatlankodtok, még a hintaló és hajasbaba is másé, a barlang meg majdnem üresen tátong.

 

Pedig ha megszokjátok a félhomályt, megláthatjátok azt a temérdek játékot, amivel régi korok falusi, kisvárosi gyerekei játszottak. Alig van köztük vásárolt ajándék. A pénz ritka madár volt akkoriban, csak a tavaszi vagy őszi sokadalomból került haza ilyesmi. Úgy hívták: vásárfia. Mézeskalács bubát és huszárt, kis ostort, falusi asztalosok által összerótt talicskát hoztak a kicsiknek. Cserépedényeket áruló fazekasok apró korsókat, madárcsicsergést utánzó cserépfütyülőket, játékcsuprokat kínáltak, s aki ilyet kapott, úgy vigyázott rá, mint a szeme világára.

 

A többi játékot gyakran maguk a gyerekek csinálták. Csutka- és csuhébabákat, mák- és pipacstündéreket, fűzfasípot, nádihegedűt, vesszőből lovacskát, agyagból állatokat, csutkaszárból apró szekereket, bogáncsból bútorokat. Lehet, hogy nem voltak szépek, nem voltak tartósak. Elhervadtak, összetörtek, szétestek. De ez volt a legjobb bennük. Hiszen mindennap elölről lehetett kezdeni. A kislányok idétlen, arc nélküli, rongyokba csavart Csutka Rozija szépséges hercegnővé, tündérlánnyá, királykisasszonnyá változott. Játék közben szebbnél szebb ruhákat képzelhettek rá. A kisfiúk madzaggal felkantározott, pálcából lett lovacskája igazi táltossá alakult.

 

Nézzétek csak, már itt galoppoznak körbe-körbe. Egyikük szilaj nádparipán lovagol, fűzfasípot fújva.Megitatja, azután fáradhatatlanul vágtázik vele tovább. Ugye, ismerős a magas homlokával, hosszú, vékony nyakával? Még azt is hallhatjátok, hogy dúdol magában: „… gyi lovam, gyi Betyár.. Cserebogár, sárga cserebogár!”Felnőve híres ember lett, költő, és gyerekkori játékairól pontosan százhatvan esztendeje,1848. június 6-án írt egy verset.

 

A régi gyerekek bármivel el tudtak játszani. Terméssel, kaviccsal, fadarabbal. Ugyan mit tart kezében a százesztendős fényképen a kalapos kisfiú? És miért nézik olyan elmerülten a kislányok? Vajon mit látnak benne? Mit láttat velük a nagy varázsló, a képzelet? Rongyos zsákokon ülnek, de hipp-hopp, a durva daróc csodaszőnyeggé változik, és már fenn repülnek, magasan a háztetők felett.

1988 - 2014 Liget Műhely Alapítvány | Impresszum | Hírlevél | Támogatók és Partnerek