A görög mondák talán leghíresebb és legfurfangosabb alakja, Odüsszeusz, a trójai háborúból hazafelé tartva – tudod, nagyon sokáig tartott az az út, az istenek rengeteg viszontagsággal sújtották a hőst, szörnyű kalandokban volt része annak ellenére, hogy Pallasz Athéné, a bölcsesség istennője mindvégig védelmezte – nos, Odüsszeusz állítólag hallotta a szirének énekét. Az Odüsszeiában, a bolyongásairól szóló verses műben ezt olvashatjuk:

...aki esztelenül közeleg s meghallja a szírén-

zengzeteket, felesége s az apró gyermekek otthon

azt többé sosem üdvözlik, neki már nem örülnek,

mert csengőszavu dallal a két Szírén megigézi

Devecseri Gábor gyönyörű, ám a ritmika kedvéért a helyesírásnak fittyet hányó fordítását olvasva sejtheted, hogy a szirének talán még a szfinxeknél is veszedelmesebb lények. De nem ám egyszerűen gonoszak vagy vadak! Azért veszedelmesek, mert csodálatos énekükkel elbűvölik és halálba csábítják az utazókat. Odüsszeusz szerint ’két Szírén’ próbálta megigézni őt – más elbeszélésekben hárman vannak, s persze alakjuk is eltérő a különféle mitikus mesékben vagy vázaképeken. A korai ábrázolásokon madártestük és -szárnyuk van, de női fejük. (Ovidius római költő szerint azért, mert a csodálatos ének csak emberi torokból származhat.) Máskor a testük is női, és szárnyakat sem ad nekik a művész – ilyenkor csak a madárlábak árulják el, hogy szirént látunk. Meg persze a kezükben tartott hangszer: a pengetős lüra vagy a fúvós aulosz. Igaz, Odüsszeusz a szirének énekéről mesél, a képeken mégis inkább hangszeren játszanak – végül az is lehetséges, hogy görög szokás szerint hangszerrel kísérik éneküket.

Odüsszeusznak különös furfanggal sikerült hallani őket, és túlélni a találkozást. Kirké, a varázslónő jó előre figyelmeztette, mi vár a hajósra, ha enged a szirén-muzsika hívogatásának: sohasem kerül haza. Odüsszeusz pedig szenvedélyesen vágyott már szülőföldjére, de hallani akarta azt a híres és titokzatos zenét is. Kirké tanácsára hajóstársainak megparancsolta hát, hogy viasszal dugaszolják be fülüket – a társak nem is hallottak semmit –, őt pedig kötözzék az árbochoz, és aztán akárhogy könyörögne eloldozásért, ne is lazítsanak a köteleken.

De hát a szép muzsika, a művészet lehet halálba, pusztulásba hívó?

Bizony lehet. A görög mitológia legtöbb alakja különben is kettős természetű, és a történetekben rendre keveredik jóság és kegyetlenség, így aztán öröm és bánat is.

A szirének a szépséges Perszephoné (ejtsd: Perszefoné) istennő társai voltak, s amikor Hádész, az alvilág istene elrabolta Perszephonét, és magával vitte királynőnek sötét birodalmába, a társnők madárszárnyat és átható hangot kaptak, hogy bánatukat égen-földön eldalolhassák. Mondhatnánk, hogy szirénázzanak – mert persze a mentő-, tűzoltó- meg rendőrautón kürtölő masina, a nemzetközivé lett ’sziréna’ szó is a szirénektől ered.

A muzsikálásuk megint többféleképpen értelmezhető: így adták hírül a rablás botrányát – vagy zenéjükkel vigasztalták Perszephonét az árnyak birodalmában. Mindenesetre a szirének – akárcsak a szfinxek – a halálhoz és az alvilághoz kötődnek: vigasztalnak vagy csábítanak, siratnak vagy gyilkolnak. A sírokba, az elhunytak mellé tett vázákra az ókorban azonban csakis azért festhettek sziréneket, hogy az alvilági úton kísérjék, gyámolítsák a holtakat.

Sokáig, sok helyütt a szirén ’költő’-t is jelentett. Például a mi Zrínyi Miklósunk (nem a szigetvári védő, hanem dédunokája, aki a Szigetiveszedelemben megénekelte őse történetét) a 17. században verseskötete címében így mutatkozott be: Adriai tengernek Syrenaia groff Zrini Miklós.

A szirének furcsa, összebékíthetetlennek tűnő tulajdonságait az is magyarázza, hogy – mint a mitológia többi szereplői – sok-sok ember képzeletében formálódtak. Az alvilágban otthonos lények így nemegyszer az égben röpködnek. Egyik-másik történetben az emberek vágyait aranyszárnyon szállítják.