Emlékszel, az előző Szitakötőben már szó volt Daidalosz építményéről, a labirintusról, amelyet Minósz, Kréta királya rendelt a mestertől? S hogy miért kellett a tekervényes útvesztő? Hát hogy elrejtse a királyné szülöttjét, az embertestű és bikafejű szörnyet, a Minótauroszt. Hanem ezek az eltüntetések sohasem sikerülnek. Még a mesékben sem. Nem lehet úgy tenni, mintha az a csúf valami-valaki nem volna, soha nem is lett volna. A Minótaurosz bizony világra jött, és hiába zárták a labirintusba, rendre áldozatokat követelt: Athénból kilencévente hét-hét ifjút és lányt szállítottak neki. Úgy mesélik, amikor harmadszor jött el az áldozat ideje, az athéni királyfi, Thészeusz önként szállt hajóra – más változatokban ő is sorshúzással kényszerült Krétára utazni. Mindenesetre bement a kacskaringós építménybe, a labirintus legbelsőbb zugába, és végzett a Minótaurosszal. Hogy aztán ugyanazon az úton visszatérhessen, segítségre volt szüksége. A labirintust legjobban ismerő Daidalosz elárulta a szörny féltestvérének, a krétai királylánynak, Ariadnénak, hogyan segíthet: Thészeusz kötözzön fonalat a labirintus bejáratához, s amint halad befelé, engedje szépen maga után – ha pedig megölte az emberevőt, a fonal visszavezeti, könnyen kitalál majd. A Thészeuszba szerelmes Ariadné a tanács továbbadásával bizony elárulta féltestvérét, fonalat adott az athéni hősnek. Hogy ezzel sok ártatlan embert megmentett? Így igaz. Csakhogy a mitológiai tettek sem egyszerűen jók vagy rosszak. És még a jó szándékkal elkövetett bűn is – márpedig a testvérárulás az! – bűnhődéssel jár.

A labirintus, miként a barlang is, az alvilág jelképe: a mitológiai történet valójában azt példázza, hogyan ereszkedett le Thészeusz az alvilágba – leküzdve legmélyebb félelmeit –, és hogyan talált ki az útvesztőből. Valószínű persze, hogy későbbi korok tulajdonították Daidalosznak a cselt – mint oly sok más nagyszerű találmányt és fortélyt –, hiszen ő a legelső ismert görög művész, akinek rendkívüli a képzelőereje, de leleményei nagyon egyszerűek is.

A mítoszok élete olyan, mint az embereké: van születésük, gyermekkoruk, felnőtt– és öregkoruk, sőt, néha még haláluk is. Egy mítoszban, akárcsak a felnőtt emberben a gyerek, ott vannak a korábbi rétegek. Ráadásul a mítoszoknak – akárcsak a meséknek – rengeteg változata ismert, más-más alakban jelennek meg, attól függően, ki, mikor és hol meséli el. (A görög müthosz szó jelentése „beszéd”, „elbeszélés”, és így „történet”, „mese”.) A mítosz nagyon hasonlít a meséhez – a legtöbb mítosz elmondható meseként is –, de azért nem azonos vele. És a görögök, még ha nem is hitték el a mítoszok minden szavát, nagy tiszteletben tartották a szereplőket, az isteneket és az emberfeletti (de közben nagyon is emberi) hősöket: áldozatokat mutattak be, a segítségüket kérve imádkoztak hozzájuk, templomokat és szentélyeket építettek nekik. (A hős neve görögül hérósz; ebből lett a magyar hérosz, illetve a „heroikus” jelző.)

De mi lett Thészeusszal és Ariadnéval? Természetesen ez a történet sem egyetlen változatban maradt ránk. Annyi bizonyos, hogy Thészeusz magával vitte hajóján a féltestvére megölésében segítő krétai királylányt. De szerelmük nem teljesedett be: Thészeusz még az utazás során hűtlen lett Ariadnéhoz (talán egy másik lány miatt), és egy szigeten hagyva őt, az éjszaka leple alatt elhajózott. Egy másik változatban az alvilági Dionüszosz isten követelte magának Ariadnét, s Thészeusznak el kellett hagynia. Egyes elbeszélők azt is tudni vélik, hogy az isten álmában megjelent az athéni királyfinak, és megparancsolta, mondjon le a lányról. Miután Thészeusz eltávozott – akár hűtlenségből, akár kényszerűségből –, Dionüszosz eljött menyasszonyáért.

Dionüszosz és Ariadné menyegzője valószínűleg a mítosz legősibb rétege. Eszerint Ariadné a labirintus, azaz bizonyos értelemben az alvilág úrnője, és mindig is Dionüszosz kedvese volt. Mégis a jóval későbbi történet-befejezés vált ismertté, és a hálátlanul elhagyott Ariadné alakja sok újabb kori európai festmény és zenemű témája lett.

A mitológiai történeteket tehát sokféleképpen mondták el, s a mesélők beleszőtték saját félelmeiket, vágyaikat, képzelgéseiket. Thészeusz labirintusbeli útjáról azt is elgondolták, hogy amikor minden bátorságát összeszedve haladt a Minótaurosz felé, egyszer csak saját maga jött szembe. Ez meg hogy lehet? Te milyen kalandot képzelsz neki az útvesztőben?